magyarnarancs.hu: A hajdani közönség emlékezetében kétslágeres énekesnőként élsz.
Kecskés Kriszta: Pedig nemcsak két számom volt. Még jóval a Bizottság előtt mondta nekem Másik János, akivel még tinédzserkoromban ismerkedtünk meg és máig barátok vagyunk, hogy írjak pár számot. Akkor írtam a Marlon Brandót. Aztán Kozma Gyurival is volt pár dalunk, például amiben az van: „Katona a szeretőm, hadititok ez a csók.” Volt egy számunk Bereményivel is.
magyarnarancs.hu: Az én kedvencem a Távolsági járat és a Már megint ez a depresszió. Az utóbbi hogyan született?
KK: Eléggé ki voltam készülve, akkor már disszidált egy csomó barátom, meg amiatt is rossz passzban voltam, hogy másodjára sem vettek fel a színművészetire. Lementem a Fiatal Művészek Klubjába, ott állt Wahorn, akit már ismertem, és azt mondta: „Anyukám, gyere hozzánk énekelni!”
magyarnarancs.hu: Miért épp a Színművészetire jelentkeztél?
KK: Szerettem szavalni, sokat olvastam. Érettségi után Ascher Tamás készített föl, azt mondta, jó színésznő leszek, és hogy mindenképpen a Júlia-monológot mondjam a felvételin. De az első rostán kirúgtak. Később szintén ő javasolta, hogy menjek le Kaposvárra, fölvesz engem is. De nem volt kedvem. Lébecoltam, és ha a mamám nem volt otthon, mindig tele volt a lakás a haverokkal. Néha kicsit elmentem dolgozni is, takarítottam, eladó voltam egy darabig a Kék Elefántban. Mindig volt valami.
magyarnarancs.hu: A Kék Elefánt a nyolcvanas évek elejének közismert butikja volt, Méhes Marietta is dolgozott ott. Tőle vettem az esküvői ruhámat.
KK: Az volt a szerencsém, hogy a barátnőim mindig segítettek. Mariettával is barátnők voltunk. De előtte, legtöbbször Gyimesi Évinél nyomultunk a Küküllő utcában: Pusi, Csaszi, Bartos Dani, a Hunyás meg én.
magyarnarancs.hu: Pusi a rendező?
KK: Igen, Puskás Tamás, másodszor ő készített fel a Színművészetire, bár akkor még nem volt rendező. De akkor csak a harmadik rostán estem ki, pedig Kállai Ferencnek nagyon bejött, hogy extrém vicces vagyok, de közben azt mondta, hogy drámai szerepekre lennék jó.
magyarnarancs.hu: A pandémia óta Hunyás (Hunyadi Károly, a Balaton együttes alapító tagja – a szerk.) temetésén találkoztunk először.
KK: Nagyon szerettem őt, vele is írtunk számokat, például azt, hogy „már délután olyan furcsa volt az ég”. A temetésre eljöttek a közös berlini barátok. A nyolcvanas években rengetegen voltunk, akik végül ott kötöttünk ki. A Bizottság miatt kicsit még hezitáltam, de beütött egy szerelem is, és megadta a végső lökést, bár abból aztán nem lett semmi. Elkezdődött egy hihetetlenül vad időszak, legalább két év, sokáig papírjaim sem voltak. Nem kaptam menekültstátust, feketén melóztam, először kocsmákban. Hol itt laktam, hol ott, a kinti haveroknál.
magyarnarancs.hu: Tudtál németül?
KK: Csak angolul. Egészen furán tanultam meg a németet. Sikerült 100 márkáért egy egész pici lakást bérelnem, életem első önálló lakása volt ez, kinti vécé, kályha, szoba-konyha. Kijártam a Wanseehez takarítani, hatkor keltem, volt egy pici tévém, amit minden reggel Loveboatot néztem az indulás előtt. Épphogy értettem, de aztán egy év múlva, egyik napról a másikra, hirtelen elkezdtem németül beszélni.
magyarnarancs.hu: Mikor rendeződött a helyzeted?
KK: Miután találkoztam Daniellel, a mostani férjemmel, és összeházasodtunk. Lett a tartózkodási engedélyem is, aztán nem sokkal utána ledőlt a fal. Emlékszem, ültünk a konyhában, dumáltunk, egyszer csak halljuk a rádióban, hogy mi van. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy milliók mennek az utcán, hát mi is kimentünk. Az volt az első gondolatom, hogy most hova menjek, hova meneküljek? Tele volt minden kelet-németekkel. Egész Berlin szétesett, lehetetlen volt másik lakáshoz jutni, pedig már terhes voltam. Nagy mázli volt, hogy megtaláltuk ezt a lakást Tiergartenben, azóta itt élünk, immár 33 éve. Oda születtek az ikrek is, Fanny és Kaya. Először én voltam otthon velük, Daniel járt valami iskolába, utána én kezdtem iskolába járni, és akkor ő vigyázott rájuk.
magyarnarancs.hu: Megint egy iskola?
KK: Varróiskola volt, és elég sok pénzt kaptunk hozzá – havi 1800 márka ösztöndíjat. A legjobb időszak volt az életemben. Többféle nemzetiségű lány járt oda, szerb, spanyol, orosz, többen egyedül nevelték a gyereküket, és változtatni akartak az életükön. Két év után megcsináltam a vizsgát, de nem akartam varrásból élni. Volt egy barátnőm, egy szuper jelmeztervező, akivel Horváth (Cantu) Marin keresztül ismerkedtem meg, ő mondta, hogyha van kedvem, dolgozhatnék filmben, jól lehet keresni.
magyarnarancs.hu: Mi volt az első, amiben dolgoztál?
KK: Az Emil és a detektívek. Utána egyre több munkám lett. De amikor elkészül egy produkció és nem tudod, hogy mikor jön egy újabb, beleesel egy lyukba: ha nem volt elég munkanapod, hogy munkanélküli segélyt kapj, elmész ide-oda dolgozni és várod, hogy újra hívjanak. Én ilyenkor próbálok meg festeni, de van, hogy amikor épp belejönnék, akkor hívnak egy filmhez. Nehéz így, mert a festés számomra olyan, mint egy meditáció. Két év alatt kell összehozni egy évnyi munkanapot, ami nagyon nehéz, mert egy tévéfilmes munka általában két hónapig tart. Volt, hogy nem kaptam két évig egy fillért sem, még szociális segélyt sem, mivel a férjem dolgozik. Akkor mentem el egy étterembe főzni. De ha egy évben van három filmed, akkor rendben van. Én most két sorozatban dolgoztam, mindkettő fél évig tartott, így meglett az év. De ha közben bejön egy munka, azt elvállalom, és akkor kitolódik a munkanélküli segély.
magyarnarancs.hu: Pontosan mi a munkaköröd?
KK: Gardróbos. Én öltöztetem fel egy-egy jelenethez a színészeket, ha kell, megigazítgatom a ruhájukat. Néha asszisztenskedek is a jelmeztervező jobb kezeként, mert ő főleg a háttérben dolgozik, nincs egész nap a forgatáson.
magyarnarancs.hu: Kikkel dolgoztál együtt a közelmúltban?
KK: Például Wolfgang Petersennel, a Végtelen történet, és a Tengeralattjáró rendezőjével. Nagyon kedves bácsika volt, nemrég halt meg. Berlinben az egyik régi filmjének a remake-jét csinálta meg nagy sztárokkal.
magyarnarancs.hu: Mi lesz a következő?
KK: Van egy török jelmeztervező barátom, vele csináltam már egy munkát a Netflixnek. Állítólag januárban kezdődik az új filmje. Meglátom, hogy belekerülök-e, vagy egyáltalán szóba jöhetek-e még. Mert, ugye, 62 éves vagyok.
magyarnarancs.hu: Nem próbáltál váltani?
KK: Gondolkoztam rajta, hogy miért nem festek állandóan, de pénzt kell keresni. És imádom is a munkámat, többek között azért is, mert emberekkel vagyok együtt.
magyarnarancs.hu: A férjed mit csinál?
KK: Ezer éve eladó egy könyvesboltban. Megtanult nagyon jól magyarul. Nem volt más választása, mert bár én már addigra tudtam németül, amikor őt megismertem, de magyarokkal voltunk állandóan, és magyarul beszéltünk. Amikor megszülettek a lányok, először velük is magyarul beszéltem, ők meg németül válaszoltak.
magyarnarancs.hu: Az itthoni lakásod ugyanaz, ahol gyerekkorodban is éltél. Hogy érzed most itt magad?
KK: Évente egyszer jövök általában Magyarországra. Két éve, amikor anyu meghalt, felújítottam a lakást, de ritkán vagyok itt. Nálam Berlinben teli vannak a falak képekkel: az én képeim, a barátaim képei, mütyürkék a világból, ahol megfordultam. Mindig hozok ide valamit, apróságokat, egy szőnyeget, bármit, hogy egy kicsit olyan hangulata legyen a lakásnak, mint a berlininek.
magyarnarancs.hu: Mikor kezdtél el festeni?
KK: Mindig rajzoltam és már Budapesten is festettem. Nincs műtermem, de az nem baj, van egy állványom a szobában, ott festek. Nem mindegyik képem sikerül, mindegyik más, más periódusból, de mégis felismerheted, hogy tőlem vannak. Az ember fejlődik, csak csinálni kell.
magyarnarancs.hu: El is adod őket?
KK: Igen, azt szoktam mondani, hogy mindegyik 1 millió euróba kerül.
magyarnarancs.hu: Néhány éve Budapesten volt kiállításod Virtuális utazás a világ körül címmel.
KK: A lányok épp elmentek világkörüli útra, én meg virtuálisan utaztam velük. Az első kép címe Bon voyage volt. Amikor elmentek Kínába, Kínáról festettem képet. Amikor Indiába, akkor Indiáról. Végigjártam velük a világot. A végén csináltam egy baromi nagy képet az útjukról, azt megvette egy Svájcban élő barátom.
magyarnarancs.hu: Volt egymilliója?
KK: 500 euróért vette meg, egy biciklit vettem belőle. Szuper volt.
magyarnarancs.hu: Gyakran festesz nőket.
KK: Volt egy sorozatom, 25 kép. Végigutaztam a világot, készítettem fotókat Mexikóban, Guatemalában, Indiában, aztán ezeket átdolgoztam. Nézem a fotót és lefestem, amit látok, de nem úgy, ahogy a fotón van. Például egy barátnőmet lefényképeztem a kutyájával, és mikor megfestettem, papírból még ráraktam ruhát a lányra. Sok ilyen kollázst csináltam, az akrilképre ráragasztottam dolgokat.
magyarnarancs.hu: Mi inspirál a festészeten és a filmes munkákon kívül?
KK: Sokat utazom, jártam Indiában, Marokkóban, Mexikóban. Amikor ott vagy és megismered az embereket, ott élsz velük, akkor a világ úgy, ahogy van, inspirál. De az is, ha hallok egy dalt, vagy ha valakivel beszélgetek az utcán. Inspirál a gondolat, hogy megváltoztathatom az életem, hogy én döntök a saját sorsom fölött. Ez így van egy bizonyos kor után, nem?
