Kecskés Kriszta: Inspirál, hogy én döntök a saját sorsom fölött

  • Bárdos Deák Ágnes
  • 2023. augusztus 29.

Kultúra

Budai lakásukban, gyerekkorának egyik helyszínén beszélgettünk az egykor a Bizottság együttessel is fellépő képzőművésszel, aki harmincöt éve él Berlinben.

magyarnarancs.hu: A hajdani közönség emlékezetében kétslágeres énekesnőként élsz.

Kecskés Kriszta: Pedig nemcsak két számom volt. Még jóval a Bizottság előtt mondta nekem Másik János, akivel még tinédzserkoromban ismerkedtünk meg és máig barátok vagyunk, hogy írjak pár számot. Akkor írtam a Marlon Brandót. Aztán Kozma Gyurival is volt pár dalunk, például amiben az van: „Katona a szeretőm, hadititok ez a csók.” Volt egy számunk Bereményivel is.

magyarnarancs.hu: Az én kedvencem a Távolsági járat és a Már megint ez a depresszió. Az utóbbi hogyan született?

KK: Eléggé ki voltam készülve, akkor már disszidált egy csomó barátom, meg amiatt is rossz passzban voltam, hogy másodjára sem vettek fel a színművészetire. Lementem a Fiatal Művészek Klubjába, ott állt Wahorn, akit már ismertem, és azt mondta: „Anyukám, gyere hozzánk énekelni!”

magyarnarancs.hu: Miért épp a Színművészetire jelentkeztél?

KK: Szerettem szavalni, sokat olvastam. Érettségi után Ascher Tamás készített föl, azt mondta, jó színésznő leszek, és hogy mindenképpen a Júlia-monológot mondjam a felvételin. De az első rostán kirúgtak. Később szintén ő javasolta, hogy menjek le Kaposvárra, fölvesz engem is. De nem volt kedvem. Lébecoltam, és ha a mamám nem volt otthon, mindig tele volt a lakás a haverokkal. Néha kicsit elmentem dolgozni is, takarítottam, eladó voltam egy darabig a Kék Elefántban. Mindig volt valami.

magyarnarancs.hu: A Kék Elefánt a nyolcvanas évek elejének közismert butikja volt, Méhes Marietta is dolgozott ott. Tőle vettem az esküvői ruhámat.

KK: Az volt a szerencsém, hogy a barátnőim mindig segítettek. Mariettával is barátnők voltunk. De előtte, legtöbbször Gyimesi Évinél nyomultunk a Küküllő utcában: Pusi, Csaszi, Bartos Dani, a Hunyás meg én.

 
Kecskés Kriszta
Fotó: Sióréti Gábor
 

 magyarnarancs.hu: Pusi a rendező?

KK: Igen, Puskás Tamás, másodszor ő készített fel a Színművészetire, bár akkor még nem volt rendező. De akkor csak a harmadik rostán estem ki, pedig Kállai Ferencnek nagyon bejött, hogy extrém vicces vagyok, de közben azt mondta, hogy drámai szerepekre lennék jó.

magyarnarancs.hu: A pandémia óta Hunyás (Hunyadi Károly, a Balaton együttes alapító tagja – a szerk.) temetésén találkoztunk először.

KK: Nagyon szerettem őt, vele is írtunk számokat, például azt, hogy „már délután olyan furcsa volt az ég”. A temetésre eljöttek a közös berlini barátok. A nyolcvanas években rengetegen voltunk, akik végül ott kötöttünk ki. A Bizottság miatt kicsit még hezitáltam, de beütött egy szerelem is, és megadta a végső lökést, bár abból aztán nem lett semmi. Elkezdődött egy hihetetlenül vad időszak, legalább két év, sokáig papírjaim sem voltak. Nem kaptam menekültstátust, feketén melóztam, először kocsmákban. Hol itt laktam, hol ott, a kinti haveroknál.

magyarnarancs.hu: Tudtál németül?

KK: Csak angolul. Egészen furán tanultam meg a németet. Sikerült 100 márkáért egy egész pici lakást bérelnem, életem első önálló lakása volt ez, kinti vécé, kályha, szoba-konyha. Kijártam a Wanseehez takarítani, hatkor keltem, volt egy pici tévém, amit minden reggel Loveboatot néztem az indulás előtt. Épphogy értettem, de aztán egy év múlva, egyik napról a másikra, hirtelen elkezdtem németül beszélni.

magyarnarancs.hu: Mikor rendeződött a helyzeted?

KK: Miután találkoztam Daniellel, a mostani férjemmel, és összeházasodtunk. Lett a tartózkodási engedélyem is, aztán nem sokkal utána ledőlt a fal. Emlékszem, ültünk a konyhában, dumáltunk, egyszer csak halljuk a rádióban, hogy mi van. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy milliók mennek az utcán, hát mi is kimentünk. Az volt az első gondolatom, hogy most hova menjek, hova meneküljek? Tele volt minden kelet-németekkel. Egész Berlin szétesett, lehetetlen volt másik lakáshoz jutni, pedig már terhes voltam. Nagy mázli volt, hogy megtaláltuk ezt a lakást Tiergartenben, azóta itt élünk, immár 33 éve. Oda születtek az ikrek is, Fanny és Kaya. Először én voltam otthon velük, Daniel járt valami iskolába, utána én kezdtem iskolába járni, és akkor ő vigyázott rájuk.

magyarnarancs.hu: Megint egy iskola?

KK: Varróiskola volt, és elég sok pénzt kaptunk hozzá – havi 1800 márka ösztöndíjat. A legjobb időszak volt az életemben. Többféle nemzetiségű lány járt oda, szerb, spanyol, orosz, többen egyedül nevelték a gyereküket, és változtatni akartak az életükön. Két év után megcsináltam a vizsgát, de nem akartam varrásból élni. Volt egy barátnőm, egy szuper jelmeztervező, akivel Horváth (Cantu) Marin keresztül ismerkedtem meg, ő mondta, hogyha van kedvem, dolgozhatnék filmben, jól lehet keresni.

 
 

 magyarnarancs.hu: Mi volt az első, amiben dolgoztál?

KK: Az Emil és a detektívek. Utána egyre több munkám lett. De amikor elkészül egy produkció és nem tudod, hogy mikor jön egy újabb, beleesel egy lyukba: ha nem volt elég munkanapod, hogy munkanélküli segélyt kapj, elmész ide-oda dolgozni és várod, hogy újra hívjanak. Én ilyenkor próbálok meg festeni, de van, hogy amikor épp belejönnék, akkor hívnak egy filmhez. Nehéz így, mert a festés számomra olyan, mint egy meditáció. Két év alatt kell összehozni egy évnyi munkanapot, ami nagyon nehéz, mert egy tévéfilmes munka általában két hónapig tart. Volt, hogy nem kaptam két évig egy fillért sem, még szociális segélyt sem, mivel a férjem dolgozik. Akkor mentem el egy étterembe főzni. De ha egy évben van három filmed, akkor rendben van. Én most két sorozatban dolgoztam, mindkettő fél évig tartott, így meglett az év. De ha közben bejön egy munka, azt elvállalom, és akkor kitolódik a munkanélküli segély.

magyarnarancs.hu: Pontosan mi a munkaköröd?

KK: Gardróbos. Én öltöztetem fel egy-egy jelenethez a színészeket, ha kell, megigazítgatom a ruhájukat. Néha asszisztenskedek is a jelmeztervező jobb kezeként, mert ő főleg a háttérben dolgozik, nincs egész nap a forgatáson.

magyarnarancs.hu: Kikkel dolgoztál együtt a közelmúltban?

KK: Például Wolfgang Petersennel, a Végtelen történet, és a Tengeralattjáró rendezőjével. Nagyon kedves bácsika volt, nemrég halt meg. Berlinben az egyik régi filmjének a remake-jét csinálta meg nagy sztárokkal.

magyarnarancs.hu: Mi lesz a következő?

KK: Van egy török jelmeztervező barátom, vele csináltam már egy munkát a Netflixnek. Állítólag januárban kezdődik az új filmje. Meglátom, hogy belekerülök-e, vagy egyáltalán szóba jöhetek-e még. Mert, ugye, 62 éves vagyok.

magyarnarancs.hu: Nem próbáltál váltani?

KK: Gondolkoztam rajta, hogy miért nem festek állandóan, de pénzt kell keresni. És imádom is a munkámat, többek között azért is, mert emberekkel vagyok együtt.

magyarnarancs.hu: A férjed mit csinál?

KK: Ezer éve eladó egy könyvesboltban. Megtanult nagyon jól magyarul. Nem volt más választása, mert bár én már addigra tudtam németül, amikor őt megismertem, de magyarokkal voltunk állandóan, és magyarul beszéltünk. Amikor megszülettek a lányok, először velük is magyarul beszéltem, ők meg németül válaszoltak.

 
 

 magyarnarancs.hu: Az itthoni lakásod ugyanaz, ahol gyerekkorodban is éltél. Hogy érzed most itt magad?

KK: Évente egyszer jövök általában Magyarországra. Két éve, amikor anyu meghalt, felújítottam a lakást, de ritkán vagyok itt. Nálam Berlinben teli vannak a falak képekkel: az én képeim, a barátaim képei, mütyürkék a világból, ahol megfordultam. Mindig hozok ide valamit, apróságokat, egy szőnyeget, bármit, hogy egy kicsit olyan hangulata legyen a lakásnak, mint a berlininek.

magyarnarancs.hu: Mikor kezdtél el festeni? 

KK: Mindig rajzoltam és már Budapesten is festettem. Nincs műtermem, de az nem baj, van egy állványom a szobában, ott festek. Nem mindegyik képem sikerül, mindegyik más, más periódusból, de mégis felismerheted, hogy tőlem vannak. Az ember fejlődik, csak csinálni kell.

magyarnarancs.hu: El is adod őket?

KK: Igen, azt szoktam mondani, hogy mindegyik 1 millió euróba kerül.

magyarnarancs.hu: Néhány éve Budapesten volt kiállításod Virtuális utazás a világ körül címmel.

KK: A lányok épp elmentek világkörüli útra, én meg virtuálisan utaztam velük. Az első kép címe Bon voyage volt. Amikor elmentek Kínába, Kínáról festettem képet. Amikor Indiába, akkor Indiáról. Végigjártam velük a világot. A végén csináltam egy baromi nagy képet az útjukról, azt megvette egy Svájcban élő barátom.

magyarnarancs.hu: Volt egymilliója?

KK: 500 euróért vette meg, egy biciklit vettem belőle. Szuper volt.

magyarnarancs.hu: Gyakran festesz nőket.

KK: Volt egy sorozatom, 25 kép. Végigutaztam a világot, készítettem fotókat Mexikóban, Guatemalában, Indiában, aztán ezeket átdolgoztam. Nézem a fotót és lefestem, amit látok, de nem úgy, ahogy a fotón van. Például egy barátnőmet lefényképeztem a kutyájával, és mikor megfestettem, papírból még ráraktam ruhát a lányra. Sok ilyen kollázst csináltam, az akrilképre ráragasztottam dolgokat.

 
 

 magyarnarancs.hu: Mi inspirál a festészeten és a filmes munkákon kívül

KK: Sokat utazom, jártam Indiában, Marokkóban, Mexikóban. Amikor ott vagy és megismered az embereket, ott élsz velük, akkor a világ úgy, ahogy van, inspirál. De az is, ha hallok egy dalt, vagy ha valakivel beszélgetek az utcán. Inspirál a gondolat, hogy megváltoztathatom az életem, hogy én döntök a saját sorsom fölött. Ez így van egy bizonyos kor után, nem?

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.