Kultúra

Száz éve, 1909-ben nyílt meg a magyar irodalom kultuszának szentelt Petőfi Ház. Az évforduló ürügyén az utódintézmény vezetőjét az irodalmi múzeum sajátos jellegéről, lehetőségeiről, közeli terveiről kérdeztük. A Radnóti-évtől Benedek Elekig és tovább.

A "gyerek" 14, amikor világgá megy - nevelődési regénybe illő korban vág hát neki a vadnyugatnak (a pontos idő 1847), de sem az út, sem az úton szembejövő emberanyag nem nevel. Mindkettő mással van elfoglalva: az út az úttal, az azon közlekedők pedig - Mexikóba átránduló szabadcsapatok és indiánt üldöző skalpvadászok, törvényesek és törvényen kívüliek - a nyereségvágyból elkövetett előrehaladással. Hosszú vándorlása során a gyerekre véren és mocskon túl semmi sem tapad, még csak arcot, nevet sem kap a szűnni nem akaró tűzkeresztségben. Tűrhetetlen állapot ez, különösen egy főhős számára,

Ilyen sem volt még, hogy magyar költő évtizedek (negyven év) múltán elővegye egykori verskötetét, és annak minden egyes darabját kommentálja; mégpedig úgy, hogy a hajdani költeményekhez új keletű verspárokat asszociál: régi és új kompozíció szembefordításából alkot még újabbat. Márpedig szó szerint ez történt meg Tandori Dezső legutóbbi verseskönyvében. A valaha becsukott mű újra kinyílt, majd ismét bezárult. Bal felől az 1968-as Töredék Hamletnek című kötet versei sorakoznak megannyi költői kérdésként, jobb felől pedig a 2008-ban aktuális válaszok olvashatók. Az ómega s az alfa - mondhatnánk, idézve az egyik vers címét.

Tudja a manó, hogy mit szólna a művelt világ kifinomultabb része, ha mondjuk egy magyar filmben téliszalámival nyilazó pulikutyák fürdenének a tokajiban. Felteszem, röhögnének, ami arra utalna, hogy a művelt világ (különösen a kifinomultabb fele) kettős mércével mér.

Edelényi János új filmjének felütése roppant módon emlékeztet Janisch Attila 1991-es Árnyék a havonjának kezdésére. A hősök (akkor Miroslav Baka, most Lukáts Andor) bankrablásba keverednek: "rosszkor vannak rossz helyen".

A Francia Filmnapokon (április 15-26.) mutatják be a Kóristákat is jegyző Christophe Barratier dalos kedvű történelmi múltidézését, az 1936-ban játszódó Külvárosi mulatót. A rendezővel a film főszerepét játszó városban, Párizsban beszélgettünk.

Huszonkét év Kaposvár, kilenc év Katona József Színház, több mint ötven filmszerep. A Mázli és a héten moziba kerülő Prima Primavéra című filmekben nyújtott alakításáért az idei szemlén a legjobb színésznek járó díjat vehette át.

Április 18-án a Gödör Klubban rendezik meg az 5. Magyar Képregényfesztivált. Ennek apropóján Futaki Attilával beszélgettünk, akinek Nikolényi Gergely szövegéhez festett fotórealista pszichohorrorja, a Spirál (a fesztiválon átadandó Alfabéta-díj "kép-regény" kategóriájának egyik jelöltje) az elmúlt évek legnagyobb hazai eredménye a képregény műfajában.

Gondoltam, megadom a módját, a koncert előtt meghallgattam a Little Axe-lemezeimet. Főleg az első kettőt, a The Wolf That House Built és a Slow Fuse címűt szeretem, a Hard Grindot kevésbé, de a Champagne & Grits is jöhet.

Kaiser Edét mind első-, mind másodfokon tényleges életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a bíróság, mivel bizonyítottnak látta, hogy a 2002. május 9-i, nyolc halálos áldozatot követelt móri bankrablásnak ő volt az egyik végrehajtója.

Duda Éva koreográfus a hazai modern tánc Laurie Andersonja: hiperérzékeny, intelligens, és minden (ünnepi hangulatú) táncjátéka olyan, mintha egy ismeretlen bolygón játszódna. Újonnan látható darabjában Palcsó Nóra és Katonka Zoltán táncolja a kontakt- és Cunningham-technikára épülő, jól áttekinthető, helyenként már - lehet, hogy az akciófilmeket idéző zenék miatt - dzsesszbalettre emlékeztető koreográfiát. Ügyes, harcművészeti elemeket beépítő párbajjal indul a történet; nyilvánvaló, hogy a nő és a férfi egymás megismerhetetlenségének tárgya és alanya lesz itt, s már a küzdelmükben is van valami a hátborzongató kommunikációképtelenségből.

Korántsem kézenfekvő, hogy a nemzeti literatúra klasszikusainak a nemzeti könyvtár készítsen emlékoldalt. Érezhető némi zavar: kinek a dolga virtuális létet adni a magyar irodalomnak.

A rossz hír kézbesítőjének ideges hamarkodásával mindjárt az elején rögzíteni vagyok kénytelen, hogy a Beware az első lemez a furcsa művészneveiről is ismert Will Oldham pályáján, amely nem igazolja az immár hosszú évek óta kialakult, közkeletű vélekedést, miszerint emberünkben az alternatív country egyik legjelentősebb alakját tisztelhetjük, akinek súlya és megbízhatósága csakis David Eugene Edwardséhoz vagy Bill Callahanéhez mérhető. Egyszerű volna azt gondolni, hogy a színvonalcsökkenés betudható annak, hogy a korábbi (fekete humorban pácolt és sokszor játékos) gyászindulók, magányhimnuszok és bánatódák helyett Oldham szinte az elejétől a végéig napsugaras, életigenlő lemezt készített - csakhogy már a tavalyi albuma is a hazatérésről, az otthon frisskalács-illatú melegéről szólt, a Lie Down In The Light mégsem volt kevésbé kiemelkedő, mint az elődei. Ám míg Oldham a Lie Downt a diszkrét távolságtartással, a szükséges pontokon elcsepegtetett keserűséggel és az elegáns hangszereléssel erős kézzel tartotta innen a giccshatáron, ezúttal tágra nyitja az ajtót a banalitás előtt: meghökkentően poros szemléletű country-dalocskákból épül fel a lemez, melyeket a trágyataposós vonóstémák, az élveteg slidegitár és egy minden számot biztonságosan kellemessé oldó pirospozsgás lánykórus alakít jóravalóan átlagossá.

Amikor az érdemdús Strut kiadó útjára bocsátotta Inspiration Information nevű sorozatát, a legnagyobb várakozással tán éppen az Andy-Beedle duó produkcióját várta a világ. Nem is csoda: a csodagyerekként indult (első szólólemezét 1969-ben, még 18 évesen jegyző) Horace Andy a reggae műfaj egyik élő legendája, aki számos, a lakályos műfaji kuckón túllépő kalandozással is öregbítette hírnevét - elég legyen csak a Massive Attackkel közös felvételeire utalni.