"Már megint ő dobja félre" - Lukáts Andor színész-rendező, a Sanyi és Aranka Színház vezetője

  • Hungler Tímea
  • 2009.04.16 00:00

Film

Huszonkét év Kaposvár, kilenc év Katona József Színház, több mint ötven filmszerep. A Mázli és a héten moziba kerülő Prima Primavéra című filmekben nyújtott alakításáért az idei szemlén a legjobb színésznek járó díjat vehette át.

Magyar Narancs: Eredetileg mindkét szerepre Cserhalmi Györgyöt kérték fel. Nem szokás publikálni, ha az ember "csupán" beugró, ön mégis megtette. Miért?

Lukáts Andor: Mindenhonnan azt hallottam, hogy milyen régen nem forgattam már, és milyen jó, hogy megtalált ez a két szerep. Erre mondtam, hogy nem engem találtak meg, pótlék vagyok, beugró. Kényszerhelyzetben voltak, nyilván végigfuttatták a neveket a fejükben, és nálam valahogy megakadtak. Ebből egyáltalán nem csinálok problémát, magam is forgattam már filmet, és ha kiderült, hogy valaki nem vállalta a szerepet, akkor - ha nehéz is meg kínos is - az ember keres helyette mást. Kénytelen, mert a filmet meg kell csinálni. Egyébként pedig örültem: végre két rendes filmszerep, nem töredék, van ívük, végiggondoltak. Mindkét alak nagyon más, és mindkettő nagyon izgatta a fantáziámat, de nem hasonlítgatnám össze őket, elvégre ez nem nőidivatáru-üzlet.

MN: Rendezői múltja miatt nehezebb a dolga önnel egy filmrendezőnek?

LA: Szerintem nem. Átállítom magam a forgatáson színésznek, de ez nem jelenti azt, hogy nem figyelem árgus szemekkel a történéseket. De ha benne vagyok egy jelenetben, csak azzal foglalkozom. Mivel amúgy is érdekel a film, mindig ott ólálkodom valahol, persze nem feltűnően, ne érezzék, hogy okoskodni akarok. Most is csak néha mondtam valamit egy-egy jelenet után, ha volt ötletem. Ha játszani kell, akkor tudomásul veszem, hogy a kamerának most azon az oldalán állok. Inkább előnyök származnak ebből a kettősségből - megértem például a színészek izgalmát, félelmeit, így másképpen is tudok hozzájuk szólni, hiszen tudom, mit élnek át. Ezek a dolgok támogatják egymást: nincs éles határvonal a kettő között, szabad az átjárás.

MN: Az egyetemi színészosztályából páran az idei szemlén debütáltak. Mit kaptak öntől útravalónak?

LA: Két nagyon fontos dolgot. Az eszköznek sosem szabad látszani, nem szabad visszaélni vele. A nézőnek nem szabad tudnia, hogy miért olyan az, akit lát, hanem olyannak kell látnia. De talán ennél is fontosabb a dolgok, a kimondott szavak, a jelenet művészi igazsága. Ez nálam egy kaposvári batyu, huszonkét éven át ezt tanultam: megmondtuk könyörtelenül egymásnak, ha a másik valamit rosszul csinált. A seggnyalásos dicsérgetés nem volt divatban. Az osztályommal is így voltam: nem volt kedvencem, vagy ha igen, az még magam előtt is rejtve maradt. Nagyon türelmes voltam mindenben, de egyúttal könyörtelen is. Nem engedtem, hogy "mutogassák" magukat, azt akartam, hogy úgy jöjjenek elő belőlük a mondatok, hogy célt is érjenek - ne szépen beszéljenek, hanem hasznosan és szándékkal. Ez kimondatlan követelmény volt a részemről, nem a katedráról hirdettem, hanem a munkán keresztül adtam át. Nem tudom, meddig tudják megőrizni, de bízom benne, hogy megértették.

MN: Jól látom, hogy árral szemben megy?

LA: Jól látja, de én nem szembemegyek az árral, hanem követem a saját utamat, így szembekerülök vele. Most sem azért csinálom a színházamat, hogy "megmutassam valakinek", hanem azért, mert meg szeretném valósítani, amit elgondoltam. Makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy nekem mi a színház, mi a színészet, és ez hogyan jelenik meg. Máig tisztelem Babarczyt, Aschert, Zsámbékit - nincs bennem az, hogy "na, majd én bebizonyítom!". Ez szerintem rossz attitűd. Fiatal rendezőknél látom, hogy nagyon szeretnének már rendezői hatalmat, bennük él ez az "árral szemben" hozzáállás. Ebből nagyon jó dolgok is kisülhetnek, vannak nagyon eredményes "szembemenések" is, Mohácsié, Schillingé, de az ifjabb rendezők gyakorta nem veszik észre, hogy nem törvényszerű, hogy minden megöregedett vagy az öregségbe hajló rendező meghülyült, és nem tart lépést a korral. Generációs ellentétnek tűnik ez, de inkább a helyezkedésről szól: ha jön egy fiatal rendező, rögtön színházat akar, ahelyett, hogy figyelemmel és odaadással leülne néhány hónapra például Zsámbéki mellé, és begyűjtene tőle minden hasznosat.

MN: A Sanyi és Aranka Színház megalapításában mi motiválta?

LA: Rengeteg filmet forgattam, és sokszor nagyon rosszul éreztem magam a munka során. A forgatókönyvek zömében számos felületességet, rendezői mániát tapasztaltam, így lassan megfogalmazódott bennem, hogy én ezt másképp csinálnám. Sokszor láttam, hogy a rendező nem azt éli meg, hogy alkotó ember, agya és fantáziája van, amit meg kellene osztania és értetnie másokkal. A stáb azért van, hogy a film jó legyen, partnernek kéne őket tekinteni, nem "szolgának". Alapvető dolog, hogy a rendezés nem a hatalomról szól: nem üvölthetek valakivel azért, mert én vagyok a rendező. Én ebből a hozzáállásból sokat kaptam a forgatásokon, meg a színházban is a vendég rendezőktől. Részben a hiányok, részben a düh motivált abban, hogy megrendeztem az első filmemet, vagy hogy megalapítottam ezt a színházat.

MN: És miért pont abszurd színházat?

LA: Mert az abszurd hiány. Európának is csak egy abszurd színháza van, Franciaországban az Huchette. Muszáj abszurd színházat csinálni, mert maga az élet is abszurd. Egyszerre szürreális és groteszk szemszög ez, azokat a belső, tudat alatti mozgásokat tárja fel, amelyeket nem tudunk kontroll alatt tartani. A mindennapi létezésünk tele van abszurditással, de az ember nem tudja magáról, hogy mennyire abszurd, csak mások fedezik fel benne - a mozdulataiban, a hangsúlyaiban, a cselekvéseiben - a humort, a furcsaságot, a lényeget. Nem tudjuk, hogyan működünk, mert csak a tudatos dolgainkkal vagyunk tisztában, holott az igazi lényünk, az ember alapvető szándéka mindig "civilizálatlan".

MN: Egyszer azt nyilatkozta, hogy nem hisz a társulati létben. Szükséges a (lét)bizonytalanság ahhoz, hogy valaki jó színész maradjon?

LA: Nem értek teljes mértékben egyet azzal, hogy "teher alatt nő a pálma", bár van benne ráció. A rendszerváltásig Kaposvárra zarándokoltak a nézők, mert az előadásokban, a sorok között jelen volt az, ahogy a szocializmusban, a bezártságban, a bürokráciában éltünk. Annak az izgalma, hogy szemben állunk valamivel, bátrabbá és érdekeltebbé tette a társulatot. A rendszerváltás óta azonban szó nincs erről, a színház úgy viselkedik, mintha minden tökéletes rendben volna, miközben katasztrofálisabb már nem is lehetne: nem történik velünk semmi, eltespedtünk, a templomokat felváltották a plázák, totálisan elhülyültünk. Belepréseljük a már meglévő darabokba azt, ahogyan vagyunk, de a színház nem szólal meg igazából. Túl kényelmes és biztos volt, hogy naponta bemegyek a Katonába, hogy bármit teszek, így is, úgy is megkapom a fizetésem. Amikor egy alternatív színház társulata felmossa a padlót, behozza a székeket, és nulla forintot kap az előadásért, akkor a semmiből akar teremteni valamit. A valamiből mindig könnyebb teremteni, de könnyebb el is veszni benne: az igazi érdekeltség eltompul, lassan elmossa a polgári kényelem.

MN: A kapcsolata igencsak feszült az MMKA-val. Elégtétellel töltötte el az idei szemledíj?

LA: Nem, dehogy! Nekem nem hiányzott semmiféle díj. Inkább az hiányzott, hogy elolvassák végre a forgatókönyveimet, kapjak pénzt a megvalósításra, és ne az jusson róluk a kurátorok eszébe, hogy "ja, ezt a Lukáts Andor írta, aki állandóan pofázik". Már statisztikailag is lehetetlen, hogy az én könyveim állandóan rosszak, különös tekintettel arra, hogy hány rossz forgatókönyvet olvastam. Alapvető problémám, hogy mindig ugyanazok az emberek döntenek azokban az ügyekben, amikben érintett vagyok. Bizonyos embereket nem lehet a helyükről elmozdítani, akkor sem, ha eredménytelenek, akkor sem, ha korruptak, mert olyan kapcsolataik vannak, amelyek mindig mindentől megvédik őket. A mi oldalunkon jó páran átéljük, hogy nem igaz, hogy már megint ő dobja félre a forgatókönyvemet! Egy: nem tud olvasni, kettő: ha tud olvasni, nem érti, hogy mit olvas, három: egyszer már beolvastam neki, úgyhogy tőle sosem kapok pénzt. Tudom, hogy reménytelen ez az ügy, de mégsem adom fel, állandóan próbálkozom. Már nyolcvanöttől egyfolytában.

MN: Azért jól érzi most magát szakmailag?

LA: Szabadabb vagyok, és ez nagyon fontos. Nem érzek nyomasztó kontrollt, hogy majd jönnek valakik, jön a főrendező vagy az igazgató, és eldönti, mit csináltam, esetleg azt mondja, hogy "ejnye-bejnye". Mert ezzel hol egyetértettem, hol meg azt gondoltam, ennek itt helye nincs. Szabadabb vagyok, de hogy jobb, érettebb-e, hogy fejlődtem-e, abban nem vagyok biztos. Jobban, tisztábban átlátom a szituációkat, azt, hogy mi egy színész dolga. Miközben ez a szabadság hihetetlenül fárasztó is: cipekedek, bevilágítok, pályázatot írok, aztán rendezek is egy kicsit. Mégis, azt kell mondjam: most sokkal jobban érzem magam.

A filmről Visszhang rovatunkban olvashatnak kritikát.

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.