koncert - LITTLE AXE

  • m.l.t.
  • 2009. április 16.

Zene

Gondoltam, megadom a módját, a koncert előtt meghallgattam a Little Axe-lemezeimet. Főleg az első kettőt, a The Wolf That House Built és a Slow Fuse címűt szeretem, a Hard Grindot kevésbé, de a Champagne & Grits is jöhet.
Gondoltam, megadom a módját, a koncert elõtt meghallgattam a Little Axe-lemezeimet. Fõleg az elsõ kettõt, a The Wolf That House Built és a Slow Fuse címût szeretem, a Hard Grindot kevésbé, de a Champagne & Grits is jöhet. Viszont a legutolsót, aminek Stone Cold Ohio a címe, nem hallottam még. Ebbõl is kiolvasható: nem vagyok tetõtõl talpig fan. Csak úgy a magam módján.

Arról a bandáról van most szó (a fene se tudja, mennyire ismert a név), aminek hármas magja, a gitáros Skip McDonald, a basszeres Doug Wimbish és a dobos Keith Le Blanc a New York-i Sugarhill hiphop-kiadó házi zenekarában verõdött össze, majd a nyolcvanas évek közepén nekivágott Londonnak, ahol bevette magát a producerguru Adrian Sherwood On-U Sound nevû hangmûhelyébe. Csináltak egy zenekart is Tackhead néven, aztán egy másikat '92-ben - azóta beszélhetünk a Little Axe-rõl. Ez már kimondottan arról szólt, amirõl McDonald kölyökkora: a bluesról. Persze nem véletlenül találták ki hozzá a "huszonegyedik századi blues" szlogent, hiszen tele volt egy csomó másféle hangszerrel meg stílussal, s fõleg Sherwood dubos effektjeivel. Ennyit az elõzményekrõl.

Illetve még annyit (átvezetésképpen), hogy a koncerten egyetlen szám sem hangzott el az én kedvenceimbõl. Hármasban, ahogy nyomták, az elektronika is háttérbe szorult, és ugye a beharangozott Bernard Fowler sem jött énekelni velük, mert közben lenyúlta egy stúdiómunkához Ron Wood. De én akkor is, ezekkel a hiányjelekkel is igazán bírtam. McDonald ugyan bágyadtnak tûnt (azt hiszem, a kelleténél jobban "beállt"), de a másik két pali hihetetlenül magánál volt. Úgyhogy simán be lehetett venni azt a "XXI. századi blues" dumát, és az a sajátos funk és dub is átjött, meg egyáltalán: az derült ki, hogy két gitárral és dobbal olyan bluest lehet nyomni, aminek gyökere és hitele van, mégis vadonatúj. És zsigeri, és annyira elementáris, hogy közben végre elfeledkezhettem magamról.

A38 hajó, április 6.

**** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.