koncert - LITTLE AXE

  • m.l.t.
  • 2009. április 16.

Zene

Gondoltam, megadom a módját, a koncert előtt meghallgattam a Little Axe-lemezeimet. Főleg az első kettőt, a The Wolf That House Built és a Slow Fuse címűt szeretem, a Hard Grindot kevésbé, de a Champagne & Grits is jöhet.
Gondoltam, megadom a módját, a koncert elõtt meghallgattam a Little Axe-lemezeimet. Fõleg az elsõ kettõt, a The Wolf That House Built és a Slow Fuse címût szeretem, a Hard Grindot kevésbé, de a Champagne & Grits is jöhet. Viszont a legutolsót, aminek Stone Cold Ohio a címe, nem hallottam még. Ebbõl is kiolvasható: nem vagyok tetõtõl talpig fan. Csak úgy a magam módján.

Arról a bandáról van most szó (a fene se tudja, mennyire ismert a név), aminek hármas magja, a gitáros Skip McDonald, a basszeres Doug Wimbish és a dobos Keith Le Blanc a New York-i Sugarhill hiphop-kiadó házi zenekarában verõdött össze, majd a nyolcvanas évek közepén nekivágott Londonnak, ahol bevette magát a producerguru Adrian Sherwood On-U Sound nevû hangmûhelyébe. Csináltak egy zenekart is Tackhead néven, aztán egy másikat '92-ben - azóta beszélhetünk a Little Axe-rõl. Ez már kimondottan arról szólt, amirõl McDonald kölyökkora: a bluesról. Persze nem véletlenül találták ki hozzá a "huszonegyedik századi blues" szlogent, hiszen tele volt egy csomó másféle hangszerrel meg stílussal, s fõleg Sherwood dubos effektjeivel. Ennyit az elõzményekrõl.

Illetve még annyit (átvezetésképpen), hogy a koncerten egyetlen szám sem hangzott el az én kedvenceimbõl. Hármasban, ahogy nyomták, az elektronika is háttérbe szorult, és ugye a beharangozott Bernard Fowler sem jött énekelni velük, mert közben lenyúlta egy stúdiómunkához Ron Wood. De én akkor is, ezekkel a hiányjelekkel is igazán bírtam. McDonald ugyan bágyadtnak tûnt (azt hiszem, a kelleténél jobban "beállt"), de a másik két pali hihetetlenül magánál volt. Úgyhogy simán be lehetett venni azt a "XXI. századi blues" dumát, és az a sajátos funk és dub is átjött, meg egyáltalán: az derült ki, hogy két gitárral és dobbal olyan bluest lehet nyomni, aminek gyökere és hitele van, mégis vadonatúj. És zsigeri, és annyira elementáris, hogy közben végre elfeledkezhettem magamról.

A38 hajó, április 6.

**** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.