koncert - LITTLE AXE

  • m.l.t.
  • 2009. április 16.

Zene

Gondoltam, megadom a módját, a koncert előtt meghallgattam a Little Axe-lemezeimet. Főleg az első kettőt, a The Wolf That House Built és a Slow Fuse címűt szeretem, a Hard Grindot kevésbé, de a Champagne & Grits is jöhet.
Gondoltam, megadom a módját, a koncert elõtt meghallgattam a Little Axe-lemezeimet. Fõleg az elsõ kettõt, a The Wolf That House Built és a Slow Fuse címût szeretem, a Hard Grindot kevésbé, de a Champagne & Grits is jöhet. Viszont a legutolsót, aminek Stone Cold Ohio a címe, nem hallottam még. Ebbõl is kiolvasható: nem vagyok tetõtõl talpig fan. Csak úgy a magam módján.

Arról a bandáról van most szó (a fene se tudja, mennyire ismert a név), aminek hármas magja, a gitáros Skip McDonald, a basszeres Doug Wimbish és a dobos Keith Le Blanc a New York-i Sugarhill hiphop-kiadó házi zenekarában verõdött össze, majd a nyolcvanas évek közepén nekivágott Londonnak, ahol bevette magát a producerguru Adrian Sherwood On-U Sound nevû hangmûhelyébe. Csináltak egy zenekart is Tackhead néven, aztán egy másikat '92-ben - azóta beszélhetünk a Little Axe-rõl. Ez már kimondottan arról szólt, amirõl McDonald kölyökkora: a bluesról. Persze nem véletlenül találták ki hozzá a "huszonegyedik századi blues" szlogent, hiszen tele volt egy csomó másféle hangszerrel meg stílussal, s fõleg Sherwood dubos effektjeivel. Ennyit az elõzményekrõl.

Illetve még annyit (átvezetésképpen), hogy a koncerten egyetlen szám sem hangzott el az én kedvenceimbõl. Hármasban, ahogy nyomták, az elektronika is háttérbe szorult, és ugye a beharangozott Bernard Fowler sem jött énekelni velük, mert közben lenyúlta egy stúdiómunkához Ron Wood. De én akkor is, ezekkel a hiányjelekkel is igazán bírtam. McDonald ugyan bágyadtnak tûnt (azt hiszem, a kelleténél jobban "beállt"), de a másik két pali hihetetlenül magánál volt. Úgyhogy simán be lehetett venni azt a "XXI. századi blues" dumát, és az a sajátos funk és dub is átjött, meg egyáltalán: az derült ki, hogy két gitárral és dobbal olyan bluest lehet nyomni, aminek gyökere és hitele van, mégis vadonatúj. És zsigeri, és annyira elementáris, hogy közben végre elfeledkezhettem magamról.

A38 hajó, április 6.

**** és fél

Figyelmébe ajánljuk

A józanság kultúrája. Folytatódik CIVIL EXTRA szolidaritási akciónk

Folytatódik a Magyar Narancs rendhagyó kezdeményezése, amelynek célja, hogy erősítse a civil szférát, a sajtót, valamint az állampolgári szolidaritást, válaszként a sajtót és a civil szervezeteket ellehetetlenítő, megfélemlítő, a nyílt diktatúrát előkészítő kormányzati törekvésekre. Új partnerünk a függőséggel küzdők felépülését segítő Kék Pont Alapítvány.

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).