Arról a bandáról van most szó (a fene se tudja, mennyire ismert a név), aminek hármas magja, a gitáros Skip McDonald, a basszeres Doug Wimbish és a dobos Keith Le Blanc a New York-i Sugarhill hiphop-kiadó házi zenekarában verõdött össze, majd a nyolcvanas évek közepén nekivágott Londonnak, ahol bevette magát a producerguru Adrian Sherwood On-U Sound nevû hangmûhelyébe. Csináltak egy zenekart is Tackhead néven, aztán egy másikat '92-ben - azóta beszélhetünk a Little Axe-rõl. Ez már kimondottan arról szólt, amirõl McDonald kölyökkora: a bluesról. Persze nem véletlenül találták ki hozzá a "huszonegyedik századi blues" szlogent, hiszen tele volt egy csomó másféle hangszerrel meg stílussal, s fõleg Sherwood dubos effektjeivel. Ennyit az elõzményekrõl.
Illetve még annyit (átvezetésképpen), hogy a koncerten egyetlen szám sem hangzott el az én kedvenceimbõl. Hármasban, ahogy nyomták, az elektronika is háttérbe szorult, és ugye a beharangozott Bernard Fowler sem jött énekelni velük, mert közben lenyúlta egy stúdiómunkához Ron Wood. De én akkor is, ezekkel a hiányjelekkel is igazán bírtam. McDonald ugyan bágyadtnak tûnt (azt hiszem, a kelleténél jobban "beállt"), de a másik két pali hihetetlenül magánál volt. Úgyhogy simán be lehetett venni azt a "XXI. századi blues" dumát, és az a sajátos funk és dub is átjött, meg egyáltalán: az derült ki, hogy két gitárral és dobbal olyan bluest lehet nyomni, aminek gyökere és hitele van, mégis vadonatúj. És zsigeri, és annyira elementáris, hogy közben végre elfeledkezhettem magamról.
A38 hajó, április 6.
**** és fél
