Az emlékezésfolyamnak két jól elkülöníthetõ iránya van: egyrészt Kaiser a maga bûnözõi életvitelérõl mesél, másrészt a perérõl. Kiderül, hogy az elbeszélõ végsõ soron humánus bûnözõ, aki máig rosszul van attól, ha az általa elkövetett néhány (természetesen elõzetesen nem betervezett) erõszakos megoldásra gondol; az ilyen típusú önéletrajzok szokványos jegye ez az önfényezés. Az igazán izgalmas az eljárás jóformán napszakokra bontott, bõséges dokumentumidézetekkel megtámogatott elbeszélése. Nemcsak izgalmas, hanem félelmetes: például a tanúk befolyásolása és (nagyon is valószínûsíthetõ) fenyegetése annak érdekében, hogy a rendõrségi-vádhatósági koncepcióba illõ módon valljanak. Ahogyan egyre inkább nyilvánvalóvá vált annak a teóriának a tarthatatlansága, hogy márpedig Kaiser az egyik elkövetõ. Az a bírói nemtörõdömség vagy elfogultság, amely a tárgyalást mindvégig jellemezte. Vagy az, ahogyan az igazságszolgáltatás máig nem ismerte be mindvégig gyanítható - és két éve bizonyossá vált - baklövését. Kaiser Ede múltbéli tetteiért megérdemli a büntetést, de amin Mór miatt keresztülment, azt jogállamban senkivel megtenni nem lehet. És még csak nem is ez a legdermesztõbb. Hanem az, hogy mindazok, akik az igazságszolgáltatás különbözõ szintjein ehhez a koncepciós perhez asszisztáltak, következmények nélkül dolgozhatnak tovább.
Jószöveg, 2009, 342 oldal, 2590 Ft
*****
