Van, akiknek szabad önreflexív imázsfilmekkel tömni a dolgozók fejit, a magyart ellenben mindenki báncsa. Emir Kusturicának is szabad például ilyenekkel jönni - bár az sem véletlen, hogy francia (cannes-i) díjakat kap ezért.
Christophe Barratier filmrendezõ alig is csavarja meg ezt a figurát - tesz hozzá egy kis Amerikát; végtére is a Szabadság-szobor mellett a Lumiére testvéreket is a franciák ajándékozták az Újvilágnak.
A harmincas évek dús történelmi hátterű közepén járunk a címben jelzett vendéglátó-ipari objektumban. A tulaj öngyilkossággal köszönti az újévet, bezár, majd újraindul a bejzli, a mondén (sõt mondain) élet héroszairól pillanatonként derül ki, hogy érzõ, tisztességes, szeretetre és vacsorára vágyó kicsi polgárok, akik ha módjuk nyílik rá, feltétlenül ellentmondanak a gonosznak. S amikor elnyerik a méltó jutalmukat, az egész világ olyan lesz, mint a korai hollywoodi musicalekben, és a nõk elmennek, de visszajön a lányuk, és az egészen ott lebeg némi technicoloros fátyol, és bármelyik füstös sarokból elõugorhat bármikor egy új, egy énekes Edith Piaf.
Barratier filmje persze a maga módján szép is meg nézhetõ is, de ez a szcéna akkor volt utoljára õszinte, amikor jódlizó, bõrnadrágos bürgerek dugtak zergetollas kiskalapban a Bajor-Alpok alján.
A Forum Hungary bemutatója
