Ügyes, harcmûvészeti elemeket beépítõ párbajjal indul a történet; nyilvánvaló, hogy a nõ és a férfi egymás megismerhetetlenségének tárgya és alanya lesz itt, s már a küzdelmükben is van valami a hátborzongató kommunikációképtelenségbõl. Az erõs átéléssel sajnos eléggé fukarkodnak: nem sikerül elkapnom olyan pillanatot, amikor valódi kapcsolat alakul ki a szereplõk között, s a szinkrontánc és a szólófutamok kidolgozott, szép mozdulatai sem kapnak metafizikai töltetet. Mégsem unalmas az egy óra, mert a tér- és idõjáték meg a fény és a füst tervezettsége varázslatos. Kietlen, sötét ûrben érezhetjük magunkat, harci ûrhajók keskeny fénycsóvái felett - máskor a csillagos eget idézik az apró szpotok. A férfi a fényhozó alteregója lesz, a nõ pedig keres és követ, rontott mozdulatokkal táncol, de lehet, hogy kalimpál az apró fények alatt. Aztán fejgéppé lesz a férfi feje, s így tapogatja le fényével szimbolikusan a másikat. Aztán van még egy vallatólámpának álcázott E.T.-vel (a nõ átöleli, hazavágyik) súlyosbított kommersz sci-fi jelenet, de végül csak a végtelen nagy ûr marad: nincs katartikus eggyé válás, legföljebb némi szentimentalizmus.
Közép-Európa Táncszínház, április 10.
***
