A szegényekre nem lehet ráismerni

Christophe Barratier filmrendező

  • - köves -
  • 2009.04.16 00:00

Film

A Francia Filmnapokon (április 15-26.) mutatják be a Kóristákat is jegyző Christophe Barratier dalos kedvű történelmi múltidézését, az 1936-ban játszódó Külvárosi mulatót. A rendezővel a film főszerepét játszó városban, Párizsban beszélgettünk.

Magyar Narancs: Az a Párizs, amit a filmjében felépített - noha egy nagyon is konkrét időszakhoz, a francia Népfront választási győzelmétől hangos 1936-os évhez köthető -, meglehetősen lírai színezetű, szinte mesebeli helynek tűnik.

Christophe Barratier: A francia filmek az utóbbi időben mással sincsenek elfoglalva, mint a hétköznapok valóságával, és ezt jó adag naturalizmussal igyekeznek visszaadni. Ami engem illet, én inkább a mesék pártján állok, ha nem is a tündérmesékén, de a jól elmesélhető történetekén. A film végén összezárul a színházi függöny, ami pontosan jelzi a történet szándékait, hogy mi a viszonyunk a valósághoz. Sokan - tévesen - azt gondolják, hogy ez valamiféle menekülés a realitások elől, én azonban nem azért mentem vissza a múltba, mert az lenne a meggyőződésem, hogy anno minden szép és jó volt. Ott van a filmben a kor brutalitása is, és az az irónia, hogy miközben mindenki lelkesen hitt abban, hogy egy jobb világ van készülőben, és ha megnézi a korabeli fotókat, a munkások arcáról valami azóta sem látott, közös várakozás, lelkesítő optimizmus tükröződött, ezzel egy időben mintha senki sem akart volna tudomást venni a határok mentén egyre növekvő háborús fenyegetésről. Mintha a franciák egy kitörni készülő vulkán peremén táncoltak volna. Igyekeztem olyan magatartásformákat keresni, melyek összekötik ezt a világot a maival, mindemellett pedig, nem tagadom, van némi családi indíttatás is a korszakválasztás mögött. A nagyszüleim ugyanis színészek voltak, akik a harmincas évek szinte valamennyi nagy sztárjával - Arlettytől Louis Jouvet-n át Jean Gabinig - együtt dolgoztak. Ennek fényében talán nem meglepő, hogy én pedig Marcel Carné, René Clair és Jean Renoir filmjein nőttem fel.

MN: Jean Renoir több filmmel is adózott a Népfront szellemének - ezeket a filmjeit is fölelevenítette, amikor rákészült a Külvárosi mulatóra?

CB: Természetesen. De mint minden alapművel, a Renoirokkal is úgy voltam, hogy amilyen hasznos volt föleleveníteni őket, ugyanennyire hasznos volt eltávolodni is az élménytől. Szemléltetésképp a színészeimnek is megmutattam néhány filmet, például Henri-Georges Clouzot-tól a Bűnös vagy áldozatot, illetve Arletty és Michele Morgan filmjeit, de őnáluk is el akartam kerülni, hogy a látottak túlságosan is befolyásolják a munkájukat, érzékeltetni szerettem volna csupán az általam elképzelt hangulatokat. Persze le sem tagadhatnám, hogy a női főszerepre olyasvalakit kerestem, akiben rá lehet ismerni a Ködös utak Michelle Morganjére. Nora (Nora Arnezeder - a szerk.) e tekintetben is tökéletes választásnak bizonyult, a két színésznő pedig még abban is hasonlít egymásra, hogy mindketten tizennyolc évesen forgatták az első nagy sikerüket, amely ismertté tette őket.

MN: Van favoritja a harmincas évek színészlegendái között?

CB: Ha visszamehetnék az időben, biztos nem térnék vissza anélkül, hogy ne találkoztam volna Sacha Guitryvel. Fiatalkorom egyik meghatározó ikonja volt, egyike azoknak, akikért igazán rajongani tudtam. A háza, amely a Mars-mező közelében állt, az Eiffel-torony mögött, ma már nincs meg, azaz eggyel több ok, hogy visszamenjek, és bekopogtassak hozzá.

MN: Említette, hogy Brassaï Párizs-fotográfiái is hatottak a Külvárosi mulató képi világára.

CB: Az előkészítés során, amikor a díszleteket terveztük, az irodánk falán ott lógtak a Brassaï-képek. Mintaként többet is használtunk közülük, az utcaképtől a boltokig, mindent a lehető legpontosabban akartunk visszaadni.

MN: Megmaradt valami Brassaï Párizsából?

CB: Az elegáns, tehetősebb városrészek nem nagyon változtak, elsősorban a szegényebb negyedekre nem lehet ráismerni. A Montmartre-on talán ha két-három utca maradt, melyek, ha halványan is, de emlékeztetnek a harmincas évek szegényebbek lakta részeire.

MN: Akárcsak előző filmjében, a Kóristákban, a Külvárosi mulatóban is kitüntetett szerep jut a zenének.

CB: Jómagam is zenész vagyok, úgyhogy már csak ezért is nagy gondot fordítok a filmjeim zenéjére. Nekem elképzelhetetlen a film zene nélkül, sokszor úgy vagyok vele, hogy írás közben is a zene vezet el egy-egy képhez. Erről egyébként eszembe jut, hogy egyszer kísérőzene nélkül kellett végignéznem húsz percet a Star Warsból. Mit mondjak, nem volt valami épületes, amit így láttam.

MN: Párizs nemcsak a francia filmeseké, Hollywood is rendre megpróbálkozik a bohém Párizs megörökítésével. Mit gondol ezekről?

CB: Azt, hogy többnyire hamisak. Amikor egy külföldi nagyon párizsinak akarja felöltöztetni a filmjét, abból sok jó nem származik. Baz Luhrmann Moulin Rouge-a például, ha csak a látványvilágát vesszük, egész egyszerűen köszönő viszonyban sincs Párizzsal, de még egy olyan nagyság is, mint Spielberg, hiába forgatott Párizsban, a München nálunk felvett jelenetei azt az érzést keltik, mintha valaki elbliccelte volna a házi feladatát.

A filmről írott kritikánk itt olvasható.

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.