Minden, miről azt hiszed, rég elveszett. Minden, ami eltűnt, ott lebeg. Itt a dal, ami véget ért; a pénz, mely elgurult; a délután, ami elszállt: itt van a múlt.
Aleksandar Manic filmje a dokuk jó szokása szerint egzotikus helyre kalauzol: ezúttal Sutkába, a macedóniai, jelentős részben muszlim cigányok fővárosába.
Nem a kontextus érdekli, hanem az egyén, a vágyak, a tépelődő akarások. Berzenkednénk, de rábólinthatunk: szemlátomást függetleníthető a körülményektől a történések belső, személyes dimenziója.
Filmjeinek fontos közös jegye: a markáns figurák kivételes bizalommal és őszinteséggel nyilvánulnak meg, bevonva a nézőt a történetükbe, amely mintha rendezői beavatkozás nélkül bontakozna ki. Ám az első benyomás félrevezető: ilyen erős személyesség csak akkor teremtődhet meg, ha a filmes közeli kapcsolatba kerül szereplőivel, jól ismeri gondjaikat és reményeiket.