Mítosszá emelve (Szergej Loznyica: A blokád)

  • - bund -
  • 2006. november 2.

Film

A német hadsereg északi szárnya 1941. augusztus 10-én érte el a csaknem 3 milliós Leningrádot.
Noha az ostromlók a külterületeknél tovább nem jutottak, a várost - amelynek polgári lakosait nem evakuálták időben - szeptember végére körbezárták (csak a Ladoga-tavon lehetett megközelíteni). Leningrádnak ekkor maximum 30-40 napra elegendő élelmiszer-tartaléka volt. A 900 napos blokád alatt 700 ezren pusztultak el, nagyrészt az éhezés miatt. A város 1943 nyarára részlegesen, 1944 januárjában pedig teljesen felszabadult.

Mindezt csak azért idézzük föl, mert bár Szergej Loznyica a filmjét a Leningrád blokádja alatt készült korabeli felvételekből szerkesztette, valójában figyelmen kívül hagyható tér és idő. A képek narráció és zene nélkül peregnek (a zörejeket utólag keverték alájuk), 24 kisebb-nagyobb részre osztva: van közöttük 7 perces, de 7 másodperces blokk is. Loznyica munkája nemcsak a konkrét történelmi eseményről szól - s megkockáztatjuk, elsősorban nem arról szól -, hanem arról, ahogyan a város normális életrendjét ismeretlen, pusztító erők felborítják. Csatajeleneteket nem látunk, s a maga fizikai valójában az ellenséget is csak egyszer, amikor a második "fejezetben" 30-40 foglyot végigvonultatnak az utcákon. A következményekkel szembesülünk: az égő, romos házakkal, a menekülő emberekkel, az utcán heverő tetemekkel. A bomlás jeleivel: a város vitalitását jelképező villamosok sínpályáiból készült tankcsapdákkal; annak a stációival, ahogyan a mindennapok céljává mindinkább, s végül kizárólag a túlélés (a filmben konkrétan a víz és a tüzelő beszerzése) válik. Hangsúlyos vonulata a filmnek a halottakhoz való viszony változása: az első áldozatokat még egyenként pásztázza végig a kamera (megrendülés); idővel az utcai tetemekre már oda sem figyelnek a járókelők (közönyösség, megszokás), a faszükséglet miatt eltűnnek a koporsók is, ruhákba, papírba csavarják a holtakat, majd csak simán a gödrökbe hajítják őket - a végén már ez sincs, a testek az út mentén hevernek egy kupacban.

A széthullás története ezzel zárul; az utolsó két betét a győzelmi ünnepet idézi meg. Nyilván a mégoly csekély történeti ismeretekkel rendelkező néző is felismeri a díszsortüzet lövő Aurórát, s ily módon visszazökkenhet a történelmi időbe és térbe. Ám a boldog, tapsoló emberek megjelenése a filmbéli történetben éppúgy előzmények nélküli, mint a városra zúdult rontás. A záróképsor egy nyilvános akasztás. Az elítéltek németek? Kollaboránsok? Orosz katonaszökevények? Mindegy is. Mert a lényeg a bűnhődés, a város természetes rendjébe erőszakkal beavatkozók megbüntetése.

Figyelmébe ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.