A debreceni menekülttáborban kezdjük utazásunkat, ahol a boszniai háború alatt oly sok elűzött talált ideiglenes otthonra. Mára alig maradtak itt néhányan - csak a bolondok közülük. Az a húsz-egynéhány ápolt, akiket 1992-ben egy Jakes nevű falu elmegyógyintézetéből menekítettek ide. A bolondok olyanok, amilyenek: furcsák, de kedvesek. Differentia specificájuk ez esetben annyi, hogy többségükben muzulmánok.
A film készítői az ápoltakról szóló képekkel aztán felkerekednek, hogy kiderítsék: a betegek a háború vége után 11 évvel miért nem mehetnek még mindig haza, holott ez lenne minden vágyuk. Szarajevóban meghallgatjuk egy bosnyák kormányhivatalnok magyarázkodását, amiből nem derül ki semmi. Csak annyi, hogy ez az illető kicsit szégyelli magát, amiért Bosznia bolondjait más eteti. Aztán Jakesban is megfordulunk, ahol az intézet igazgatója tárja szét a kezét. Nem jöhetnek, mert csak. Jobbára belsőket látunk, meg beszélő fejeket egyelőre: a bolondok érdekesebbek, mint a nem bolondok. De én nem szeretem, ha bolondokat mutogatnak, pláne ha alulról, döntött kameraállásból. Minden bolond érdekes. De egy bolond még nem film. Húsz sem. Aztán a film készítői az egyik beteg videoüzenetét elviszik a családjának Paléba. Egy szerb betegről van szó, aki azt üzeni, hogy szeretne hazamenni. A családja 13 éve nem hallott felőle. Épp pálinkát főznek, amikor megszólítja őket a film. Amikor megnézi a videót, a beteg apja sírva fakad. Aztán pénzt ad a riporternek: ha találkozik vele, vegyen neki cigarettát. Itt megmozdul valami, itt elszorul a szív.
Megpróbáltam megfejteni, vajon miért nem mehetnek vissza ezek az ápoltak Jakesba? Valmi szöget ütött a fejembe. Az igazgató szobájának az ajtajára cirill betűkkel volt kiírva, hogy igazgató. Lehet, hogy ez a sztori: hogy a bosnyák bolondok nem kellenek a szerb intézetnek. Nem tudom: ezt a film ugyanis nem mondta el, sőt azt sem, hogy Jakes a Republika Srpskában van. Lehet persze, hogy nem ez a sztori, és csak képzelődöm. De akkor mi?
