Nyugati Part, Gázai övezet - még a hektikus Közel-Keleten is tűzforró pontok. Az elsőnek már a neve is vörös posztó, hiszen Jordánia nevezte el így, amikor 1949-ben megszállta, hogy aztán az 1967-es háborúban elveszítse. Azóta izraeli megszállás alatt álló területnek hívják. Az intifáda (arabul szent háború, nyugatiul terrorizmus) miatt számos katonai útzárat állítottak fel, ahol a falujukból munkába, kórházba, iskolába, eladni-vásárolni, családlátogatni igyekvő palesztinok mozgását ellenőrzik. E tevékenységnek megint csak két, homlokegyenest eltérő olvasata van: a palesztinok vegzálásnak, megaláztatásnak tekintik, az izraeliek elemi önvédelemnek. Ezeken az átkelőkön forgatott a film rendezője 2001 és 2003 között.
Még keresik, hol volt a bibliai Édenkert, de itt biztos nem: sivár, köves vidék, hol fullasztó porban, hol sártengerben várakoznak, esetenként órákig az átmenni kívánó, többnyire gyalogos palesztinok. De nincs jobb dolguk a nagyon fiatal, gyerekképű katonáknak sem, akik állig fegyverben, pontosabban vagy húszkilós védőöltözetben, beázó sátorban, betonbunkerben, néha szemmel látható félelemben vagy szerepzavarban végzik munkájukat. A néző találgat, hogy ki töri a másik nyelvét vagy tesz úgy, mintha nem értené; hogy felső parancsra, valamilyen magasabb érdekből rendelnek el zárlatot, küldenek vissza egyeseket, vagy merőben önkényesen.
Azt persze a kívülálló is látja, hogy a helyzet pattanásig feszült és tarthatatlan. Ahogy azt is, hogy e szigorú látleletet elsősorban a "belüllakóknak" szánta a film izraeli rendezője.
