Lent vagyunk a térképről. Az orosz regényekből ismert szverdlovszki járás legészakibb városában, 535 km-re Jekatyerinburgtól. A hómezőn álló vörös téglás épület elhagyott és árva gyerekek bentlakásos iskolája. Ám hőseink, akik ötéves kortól kerülnek ide, se nem árvák, se nem elhagyottak. Csak vogulok.
Népes család várja őket haza a 150 km-re lévő faluba. A falu neve, a gyerekek neve, akárcsak az iskolai oktatás nyelve orosz. Az öregek még beszélik a manysit, de már nemigen van kivel: gyerekeikkel, unokáikkal kénytelenek oroszul kommunikálni. Egy nemzedék se kell már, hogy a magyar legközelebbi rokona, a finnugor család egykor harmadik legnépesebb nyelvközössége kihaljon. De ez legfeljebb a magyar nézőnek fáj, a film orosz készítőinek, sőt vogul szereplőinek is mintha természetes lenne.
A Téli szünet megfigyelő, antropológiai jellegű munka, a tavaly látott Kis Katyerinához hasonló (ami egy hanti kislány nevelődését követte kétéves korától addig, amíg el nem vitte a repülő egy bentlakásos intézménybe). Mostani filmünkben különösen megkapó a távolságok és az idő érzékeltetése: a személyszállításra átalakított (tán a hadseregtől levetett) teherautónak 24 óra kell, hogy a kötésig érő hóban, úttalan utakon megtegye azt a 150 kilométert. Közben sofőrt váltanak, besötétedik, a törődött utasokat elnyomja a buzgóság, újra kivilágosodik... Aztán hír jő, hogy a teherautó alatt beszakadt a jég, s a nagymama elindul megmenteni kisunokáját - hótalpakon, több mint négy óra alatt teszi meg a 12 km-t a magas hóban, bőrszánkót húzva maga után; kis csomaggal fordul vissza, amelyből egyszer csak kidugja a fejét egy álmából ébredő kisgyerek.
