Közelképek (Kim Longinotto filmjei)

  • - kovácsy -
  • 2006. november 2.

Film

Nem a kontextus érdekli, hanem az egyén, a vágyak, a tépelődő akarások. Berzenkednénk, de rábólinthatunk: szemlátomást függetleníthető a körülményektől a történések belső, személyes dimenziója.

Nem a kontextus érdekli, hanem az egyén, a vágyak, a tépelődő akarások. Berzenkednénk, de rábólinthatunk: szemlátomást függetleníthető a körülményektől a történések belső, személyes dimenziója. A Gésafiúk társadalmi állása nem éppen szilárd; sajátos szolgáltatás, sajátos igények - nem is fáradozik ennél többet a film a helyzet, a jelenség taglalásával. A jelenség azonban csak vékony takaró, ha felhajtjuk, nehezen felszakadó szavakba öntött személyes létkérdések bukkannak elő, és itt kezdődik a megragadható, érezve érzékelhető valóság, a személy, a másik ember, akinek beleférkőztünk a sorsába.

Hasonló dolog történik egy másik Longinotto-munkában is: a Válás iráni módra szereplői nem visznek ugyan közelebb bennünket ahhoz, hogy átlássuk az ottani válási procedúra pontos működését - talán nincs is neki pontos működése. Szabadságuk, mondhatni, a saját életük visszaszerzése érdekében elszántan, kétségbeesetten vagy akár a hisztéria határát súroló erőszakossággal küzdő nők birkóznak egy egész rendszerrel, amelyről mi is érzékelhetjük, mennyire rideg merevséggel kezeli őket, és amelynek az is eleme, hogy a házasság és a puszta létfenntartás elválaszthatatlan egymástól. Érzelmek, frusztrációk és csalódások mosódnak így egybe hozománnyal és járandósággal, és miközben kuszán bonyolódnak a peres ügyek, egy-egy, a kamera felé vetett tanácstalan vagy éppen összekacsintó pillantás árulkodik a válni akaró nők lelki hullámzásairól. A film megkímél bennünket az élethelyzetek szociologikus részleteitől, ami dokumentumfilmek esetében talán szokatlan, viszont annál értékesebb ennek a hiánynak a hozadéka. Miközben nem érezzük magunkat kéretlen voyeuröknek, fokozatosan egyre közelebb sodródunk magukhoz a személyekhez.

A dramaturgiát is ez a közelcsábító szándék uralja: egyik filmnek sincs igazi, elmesélhető története, aminek eleje-vége volna. Élethelyzeteket, lelkiállapotokat érzékelünk. Egy lelkiállapotnak nem lehet külső szemlélőként a "végére járni" - mintha ezt sugallná a japán transzvesztiták és az iráni asszonyok sorsa, amely számunkra persze egzotikus, de ez csak kiindulópont, ahonnan hamar továbblépünk. Fokozatos elmélyülést élünk át, és ez az, aminek íve van: a kíváncsiságtól a megértés és együttérzés fokozatain át egészen a lelki azonosulás élményéig lendülünk, megnyílva magunk is. És ettől a saját világunk lesz egyszerre meghittebb és tágasabb.

Figyelmébe ajánljuk