Közelképek (Kim Longinotto filmjei)

  • - kovácsy -
  • 2006. november 2.

Film

Nem a kontextus érdekli, hanem az egyén, a vágyak, a tépelődő akarások. Berzenkednénk, de rábólinthatunk: szemlátomást függetleníthető a körülményektől a történések belső, személyes dimenziója.

Nem a kontextus érdekli, hanem az egyén, a vágyak, a tépelődő akarások. Berzenkednénk, de rábólinthatunk: szemlátomást függetleníthető a körülményektől a történések belső, személyes dimenziója. A Gésafiúk társadalmi állása nem éppen szilárd; sajátos szolgáltatás, sajátos igények - nem is fáradozik ennél többet a film a helyzet, a jelenség taglalásával. A jelenség azonban csak vékony takaró, ha felhajtjuk, nehezen felszakadó szavakba öntött személyes létkérdések bukkannak elő, és itt kezdődik a megragadható, érezve érzékelhető valóság, a személy, a másik ember, akinek beleférkőztünk a sorsába.

Hasonló dolog történik egy másik Longinotto-munkában is: a Válás iráni módra szereplői nem visznek ugyan közelebb bennünket ahhoz, hogy átlássuk az ottani válási procedúra pontos működését - talán nincs is neki pontos működése. Szabadságuk, mondhatni, a saját életük visszaszerzése érdekében elszántan, kétségbeesetten vagy akár a hisztéria határát súroló erőszakossággal küzdő nők birkóznak egy egész rendszerrel, amelyről mi is érzékelhetjük, mennyire rideg merevséggel kezeli őket, és amelynek az is eleme, hogy a házasság és a puszta létfenntartás elválaszthatatlan egymástól. Érzelmek, frusztrációk és csalódások mosódnak így egybe hozománnyal és járandósággal, és miközben kuszán bonyolódnak a peres ügyek, egy-egy, a kamera felé vetett tanácstalan vagy éppen összekacsintó pillantás árulkodik a válni akaró nők lelki hullámzásairól. A film megkímél bennünket az élethelyzetek szociologikus részleteitől, ami dokumentumfilmek esetében talán szokatlan, viszont annál értékesebb ennek a hiánynak a hozadéka. Miközben nem érezzük magunkat kéretlen voyeuröknek, fokozatosan egyre közelebb sodródunk magukhoz a személyekhez.

A dramaturgiát is ez a közelcsábító szándék uralja: egyik filmnek sincs igazi, elmesélhető története, aminek eleje-vége volna. Élethelyzeteket, lelkiállapotokat érzékelünk. Egy lelkiállapotnak nem lehet külső szemlélőként a "végére járni" - mintha ezt sugallná a japán transzvesztiták és az iráni asszonyok sorsa, amely számunkra persze egzotikus, de ez csak kiindulópont, ahonnan hamar továbblépünk. Fokozatos elmélyülést élünk át, és ez az, aminek íve van: a kíváncsiságtól a megértés és együttérzés fokozatain át egészen a lelki azonosulás élményéig lendülünk, megnyílva magunk is. És ettől a saját világunk lesz egyszerre meghittebb és tágasabb.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.