A Lengyel Népköztársaság egy napja

Minden, miről azt hiszed, rég elveszett. Minden, ami eltűnt, ott lebeg. Itt a dal, ami véget ért; a pénz, mely elgurult; a délután, ami elszállt: itt van a múlt. Két kezét újra nyújtja, nézd, kedvesed; megfordulsz, s régi arcod rád nevet. Nem, nem kéklő, messzi tájon járunk, hanem inkább nagyon is közel, a második szomszédban, ahonnan a belső tájainkra már nem is kell útlevél: "lengyelben", nemrég. Nem régen? Nem-e? Nos, épp azelőtt, mielőtt - talán jobb híján - divatba jött volna. De már ez a divat is mennyire történelem; meséljem el a gyerekeimnek, hogy nézett ki belülről egy Pevex? Ha sikerülne is? Mit gondolnak? Hogy nekünk tényleg a Pevex volt a Pilvax? Hát elsüllyedek. Szóval inkább a történelem szemétdombja. Ahova persze - ugyan (jogos önvédelemből)csak időnként - érdemes ellátogatni, mert egymást érik ott a gyémánt félkrajcárok (az adott kontextusban ipari gyémánt). A képek mintha az odavalósi Papp Gábor Zsigmond ernyőjéről lennének letöltve, lengyel hatvanas évek híradói: beindult az új gépsor a gyárban, átadták az iskolát, szervizelik a szovjet gépeket a dágványelosztóban, forgalmirend-változás a Kultúra és Tudomány Háza előtt: feketén, fehéren, nagyon fekete-fehéren. Persze egy sem pont ez, de mind lehetne éppenséggel. Olyan fekete-fehér az egész, hogy bármilyen ismerős is, pillanatok alatt álomba kergetne... - ha mondjuk a legmenőbb korabeli slágerek szólnának alatta. De nem, kispályás spiclik szövegeit, hétköznapi feljelentéseket, Tiborc bejegyzését a panaszkönyvbe, hatósági rendtartások hexametereit halljuk, s így egész az egész: horror picture show. Lőjétek fel a marslakóknak!