Aleksandar Manic filmje a dokuk jó szokása szerint egzotikus helyre kalauzol: ezúttal Sutkába, a macedóniai, jelentős részben muszlim cigányok fővárosába. Ahá, balkáni romák, sóhajt fel a Kusturicával terhelt rezesbandaattakokba csömörlött mozinéző, pedig rosszul teszi, mivel ez esetben kihagyna vagy nyolcvan perc tömény szórakozást. Manic a helyi - természetesen virtuális - rekordok könyvét igyekszik rekonstruálni, elvégre egy ilyen zárt közösségben szinte mindenki lehet valamiben a legjobb. S míg haladunk előre a sajátos szaknévsorban, feltárul a helyiek gondolkodásmódja, valláshoz, természetfelettihez, alkoholhoz, zenéhez, tánchoz való egészséges-ösztönös viszonya. A sutkai nép babonás, s nem is kicsit: folyton kísérti a sátán fizikai jelenléte, még inkább szolgáié, a többségünk számára csupán az Ezeregyéjszaka meséiből ismerős dzsinneké. Mindazonáltal az iszlám kultúrának inkább csak a mesevilági része érintette meg a helyi igazhitűeket, akik azért nem vetik meg az alkoholt sem. Másik kedvencük a speciálisan török turbófolk - az eredeti műsoros kazetták versenye a film egyszerre mulatságos és felemelő epizódja.
Amúgy az alkotóktól is távol áll a művészi puritanizmus: színes-szagos képek, alkalmanként meghökkentő vágások, ironikus beállítások, találó és - főleg a dzsinnes-dervises részeknél - önmagában is mulatságos zenehasználat teszi érzékivé az élményt. Dervis, lókupec, boszorkány, popsztár, kanári- és galambtenyésztő, mészáros és megannyi társuk... - lám, akkor sem szégyen bajnoknak lenni, ha a sportág nem éppen olimpiai szám.
