Ez volt az 1991 és 1999 közötti délszláv háborúk első nagy csatája; sőt, a maga nemében talán a legnagyobb. És nehéz lenne megmondani, hogy a Duna menti kisváros ostromának, a közel három hónapig tartó, csodálatra méltó ellenállásnak a szimbolikus, a hadászati vagy a politikai jelentősége volt-e súlyosabb.
Vukovár 1991. november 18-áról 19-ére virradó éjszaka elesett ugyan, de az ostrom alatt a támadó Jugoszláv Néphadsereg (JNH) súlyos veszteségeket és nem kevésbé súlyos megaláztatást szenvedett el, s ezek hozzájárultak ahhoz, hogy a háború belgrádi urai véget vessenek a Horvátország ellen folytatott hódító hadjáratnak. A védők hősiességének híre, s az iszonyatos pusztulás képei szerte a nagyvilágban felháborodást keltettek, meg rokonszenvet a függetlenségért küzdő kis nemzet iránt, s így hozzásegítették Horvátországot ahhoz, hogy a nemzetek közössége még az év decemberében elismerje létezését. Ha pedig érzelmek nélkül vizsgáljuk e három hónap történetét, azt látjuk, hogy Vukovár az 1992-es boszniai háború során alkalmazott "etnikai tisztogatás" legjellemzőbb fajtájának volt a főpróbája és a modellje.
Ezt a történetet meséli el minden hamis hazafias pátosz nélkül Drago Hedl (a Feral Tribune című spliti hetilap eszéki és szlavóniai tudósítója) és Janko Baljak szerb filmes alkotása. Ezt a sztorit rekonstruálják a filmben anyák, akiknek megölték a gyerekét, túlélők, védők és ostromlók, egykori szerb és horvát politikai és katonai vezetők.
Vukovárt és környékét a háború előtt horvátok és szerbek közel egyenlő arányban lakták (36 000, illetve 31 000 fő), s szép számmal akadtak magukat jugoszlávnak vallók is. A titóizmus fénykorában gazdag, békés és vidám város volt (a borovói cipőgyár még a nyolcvanas éveben is több ezer embernek adott munkát), az etnikai különbségekkel nemigen törődtek lakói. Az 1990-es első szabad választásokon a vukovári opstina helyhatóságaiban a kommunista párt utódja, a Demokratikus Változások Pártja (SDP) elsöprő győzelmet aratott. Nem szokatlan módon: a vegyes lakosságú vidékeken, ahol az együttélés zavartalannak tűnt, főként a szerbek, de a horvátok is inkább a magát szociáldemokratává stilizáló SDP-ben bíztak saját nacionalista pártjaikkal - meg a korszellemmel - szemben. A két nemzeti radikalizmusnak több mint egy évébe tellett, míg e tájakat is felkészítette a háborúra (Horvátország szerb többségű vidékein, a Plitvicei tavak meg Knin környékén már 1990 tavaszán fellázadtak a belgrádi uszító propagandára és a zágrábi kormány kétes szimbolikájára oly fogékony lakosok). Hogy milyen módszerekkel operált a félelemkeltésben egyik és másik fél, hogy a hideg fejjel kiszámított, célzott erőszak, a provokációk, az államilag terjesztett rémhírek, a rettegés, a mérsékeltek eltávolítása s a mindezek miatt feltámadó kölcsönös gyanakvás, majd gyűlölet hogyan ette el a törvényes rendet, és ágyazott meg mindannak, ami közvetlenül az ostrom előtt és utána történt, bőséges példával szolgál a film.
Ám mindez csak az alapozás volt: hiszen Vukovár ostroma nem valami spontán, lokális etnikai perpatvar volt, hanem a nagypolitika folytatása. Mindenekelőtt a szerb nagypolitikáé. A zágrábi kormány a szövetségi állam újjászervezéséről folytatott tárgyalások kudarca, majd a szlovén függetlenség kikiáltása után, más választása nem lévén, maga is kihirdette az ország függetlenségét. Belgrád Szlovéniát végül futni hagyta, ám 1991 nyarán mind fenyegetőbben lépett fel Horvátország ellen. Tudjmanék szerte az országban a JNH laktanyáinak blokádjával igyekeztek jobb belátásra bírni Belgrádot, s távozásra a JNH-t. Ez történt Vukováron is, és ez szolgáltatott ürügyet arra, hogy 1991. augusztus végén az akkor még szövetségi vezetés úgymond a szövetségi Jugoszlávia védelmében tankjait a lázadó köztársaság Belgrádhoz legközelebb eső városa ellen irányítsa. De a valódi indok már nem a szövetségi Jugoszlávia védelme volt, hanem a területszerzés: Milosevic szerb elnök a szövetségi intézményeket, köztük a hadsereget is ekkor már a nagyszerb célok érdekében mozgatta. Vukovár ellen nemcsak a JNH indult meg, hanem szerb paramilitáris egységek is, a radikális nacionalistává rothadt szerb civil társadalom megannyi jól szervezett fegyveres sejtje.
Abból, ami augusztus végén pár napos diadalmenetnek, könnyű hétvégi fosztogatásnak meg gyilkolászásnak ígérkezett, három hónapos, elkeseredett harc lett. Miután a város védői - úgy másfél ezer, gyengén felfegyverzett, besorozott és tartalékos katona, rendőr meg egyszerű civil - visszaverték az első rohamokat, a JNH több héten át bombázta a várost; a harmincezer ottrekedt civilre naponta nyolcezer gránát hullott. Az ostrom minden rettenetét elhomályosítja azonban az, ami utána történt. Az elfoglalt városba a paramilitárisok hatoltak be először. Ezek a film legszörnyűbb képsorai, a szerb állami televízió által készített, diadalittas híradófelvételek - a féktelen erőszak, a halálfélelem és a halál soundbite-jai. Azok a snittek, amelyeken az ostromot a városban átvészelő szerb lakosok első dolga az, hogy rámutassanak tegnapi sorstársaikra: azokat öljétek meg. A jelenetek, amelyek az ovcarai vérengzés előkészületeit sejtetik. (E Vukovár melletti tanyán közel háromszáz hadifoglyot és civilt lőttek agyon és hánytak tömegsírba a szerb csapatok.)
E történetet még mindig, azóta is írják. Hágában máig tart az a per, amely arról hivatott dönteni, hogy a JNH három parancsnoka (Veselin Sljivancanin, Miroslav Radic és Mile Mrksic) háborús bűnös-e vagy sem. A zágrábi kormány Vukovárral kapcsolatos döntéseit számos ponton homály fedi. De a film e részletek nélkül is a teljes igazságot beszéli el. Azt, hogy honnan, hova, hogyan jutottak el - ők, a déli szomszédaink. És nem hiszem, hogy ne lenne kötelező megnézni ezt a filmet nekünk is. Nem csak őmiattuk - saját magunkért is.
