Kultúra

Emlékszünk rá: a német, akár a gond, nem jár egyedül. Derrick például mindig Harryval mutatkozott, miként Marx Engelsszel, Thomas A. pedig Dieter B.-vel - utóbbiakért elnézést kérünk, ha már egyszer ők maguk egykoron elmulasztották megtenni. Annál is inkább, mert időközben előkerült két újabb derék német, nevezett Roland Appel és Christian Prommer: mindkettő képzett dobosból lett DJ és producer, együtt pedig ők a Fauna Flash, amelynek neve egykoron gyakorlatilag egyet jelentett a német drum and bass-szel. Ma már ez sem írja le tökéletesen a valóságot, elvégre a Fauna Flash új lemezéből látszik, hogy a fiúk otthon vannak a szubtilis modern tánczenék szinte valamennyi alfajában, ennek megfelelően e (sorban második) nagylemezükön valóban azt hallunk, amit a cím kínál: fúziós zenét 2001-ből. A Fauna Flashtől mi sem áll távolabb, mint az öncélú, destruktív purizmus: miközben darendbézes kollégáik jó része a föld- annyának földannya hangzás és a permanens huszonnégy órás vasverés hívei (ezt támasztják alá a kurrens számcímek is, mint például: Gyilkos golyó, Gyilkos méhek, Emberölés, Parazita, Rejszoló robotok ellenfényben stb.), addig a játékos kedvű friccek inkább a jótékony eklektikát és az érzéki izgalmakat preferálják: bossa és dzsungel, latin és jazz, soul és garázs esik egymásnak, gyürkőznek egy kicsit, azután összefonódva lejtenek tovább a hallójáratokon át egyenesen be a nyúltagy alá. De mit is lehetne mondani egy lemezről, amely gyönyörű mutáns dubbal indul, és szinte már émelyítően optimista-aktivista hip-hop cuccal végződik (az utóbbiban az Aphrodelics nyomja a szöveget), közben meg minden megtörténik a hallgatóval, ami egy politoxikomán éjszakai elhajlás közben elvárható. A két lánglelkű, káposztafejű őrült gyorsasággal váltogatja a stílusokat, s ennek megfelelően nehezen lehet megunni ezt a bő órás hanganyagot - ráadásul elképzelhetjük, hányféle DJ-szettbe tudnának illeszkedni az egyes fődarabok, s kívánságunk már teljesült is. Azt a kiadói infó is büszkén említi, hogy a Fusionből lemezlovasi munkásságuk során egyformán merített Peshay és Tom Middleton (Global Communication/Jedi Knights), az alkotótárs Rainer Trüby és Gilles Peterson (Talkin Loud kiadó), Kruder und Dorfmeister vagy a Kyoto Jazz Massive. A költőt idézve: a német név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez, csak Rudi Völler frizuráját felejthetnénk valahogy.

Johnny Dowd életművén a kezdettől rajta vagyunk. Tudják, az a pasas, aki húsz évig senkinek nem merte megmutatni a dalait. Előbb a fiókban gyűltek, aztán a házi négysávoson eszkábált belőlük egy kazettát, amire lecsapott a szomszéd kiadó. Johnny ötvenéves volt, amikor így hirtelen megindult a szekér; túlesett a seregen, egyéb rossz szokásokon, házasságon, váláson, a blueson és a rock ´n´ rollon, jobbára egy bútorszállító vállalkozásból élt. Azon az első lemezen (Wrong Side of Memphis) leszámolt az apjával, az istennel és a szerelemmel, majd azt mondta, csak azért ír annyit a halálról, mert olyan jó még élni, és a világért se tartsuk pszichopatának, hiszen mit sem akar jobban, mint hogy a vadság és az abnormalitás elkerülje az életét.

hogy belássam: Budapest nem Mannheim, pünktlicht. (Nemrég említette az eseményt előkészítő "szemletanács" egyik illusztris tagja itt, hogy a híres mannheimi fesztivált is üzletközpontban rendezik.) A Mammuttól

Az idén negyedik alkalommal megrendezett OFF (Open Film Festival) lassan rangos filmeseménnyé növi ki magát - ezt bizonyították a Kultiplexre átkeresztelt Blue Box mozi büféjének ugrásszerűen megemelkedett árai és kibővült kínálata, valamint a permanens tömegnyomor. Bár az épület felújítását még nem fejezték be, a fesztivált mégis - viszonylag zökkenőmentesen - sikerült lebonyolítani.

Szombaton a Fészekben összegyűlt, hogy szakmaként viselkedjen, a filmrendezők közép- és idősödő generációja, elvétve egy-két fiatal, csupa olyan erő, aki évek óta egyéni kijáróként hordja össze a filmrevalót.

Magyar Narancs: Budapest írója, fényképésze és színházcsinálója voltál eddig. Most megjelent könyved egyik fele,

avagy éppen rossz; esetleg repedezett tükörben megsokszorozott alakmások. És Kalldewey, a hajléktalan külsejű próféta, aki obszcén rigmusokban hirdeti próféciáit. ´k bolyonganak a Kamra játékterében

Az Európa 1966-ban adta ki a kétkötetes Nem félünk a farkastól című válogatást, alcíme szerint: Modern amerikai drámák; és mintha csak

Hiszen Sawhney szerint legfeljebb úgy osztályozható a zene, hogy dzsessz vagy rhythm and blues, vagy drum and bass, ám ebben az értelemben nem használható az "ázsiai". Lehet a dzsessznek vagy a drum and bassnek ázsiai nézete, de attól még nem egyszerűsíthető le az "ázsiai underground" címkére. Ráadásul a legtöbbet emlegetett zenekarok már évekkel ezelőtt a mainstream kultúra részévé váltak, és azelőtt sem arról álmodtak, hogy marginálisak legyenek.

Szombaton a Fészekben összegyűlt, hogy szakmaként viselkedjen, a filmrendezők közép- és idősödő generációja, elvétve egy-két fiatal, csupa olyan erő, aki évek óta egyéni kijáróként hordja össze a filmrevalót.

Több kiló, jórészt betűkkel telenyomott papír, a friss folyóirattermés egy csekély,

Magyar Narancs: Régi, dédelgetett álmodat sikerült megvalósítanod azzal, hogy megrendezted

Rossz nyelvek szerint azért vált szét a finn és az ugor ág, mert a finnugorok a leendő Szovjetunióból való kalandos emigrálás során egy táblába ütköztek. Az volt ráírva, hogy "Finnország - jobbra", és aki tudott olvasni, az arra is ment. Ha valaki országimázsilag összeveti az egészen konkrétan létező Fiskars ollót a millennium alkalmából égbe durrantott hamburger lidérces víziójával, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy nem is voltak olyan rosszak azok a nyelvek.

Akétezredik év a reggae-ben sem hozott szenzációt, csak minőséget, de azt rendesen. A reggae-rajongónak persze semmi szüksége szenzációkra, hiszen mindössze azt várja békésen, hogy kielégítsék két fő elvárását. A reggae-rajongó audio-hedonista és melódia-dzsanki. Eleinte, kezdőként a dubokkal igyekszik csillapítani telhetetlen pszichedéliaigényét, aztán idősödve (az általa mélységesen megéltnek tartott) rootsdallamokkal, melyek megingathatatlan hite szerint minden másnál közelebb rezonálnak a Föld és a kozmosz harmóniájához. A korosodó reggae-rajongónak a jól megválasztott rootsdallam a totális trip, ugyanis határtalanul sznob, ebben a zenében Isten üzenetét véli felismerni. Ezért az önteltségért azonban alaposan megbűnhődik végül: a többi ember nem veszi be sajátos világképét, és még be is szól. Az a silány és beavatatlanságra utaló mondat, hogy Mieza nyálas szánsájnzene? - a reggae-rajongót a sírba taszítja.