Kultúra

Glücklich IV. - A Collection Of Brazilian Flavours From

Megvolt már ez nekem, a maga korában. És nagyon súlyosnak tűnt 1972-ben is, pedig nem akármit hallgattam akkoriban, jó fél kilós korongra préselte a (licencelő) Rádió Televízió Belgrád. Persze nincs olyan hibátlan lemez, amit el ne lehetne adni, ha úgy hozza a sors, s az enyém úgy hozta, elég gyakran. Viszont azonnal pótolni akartam, mihelyst CD-lejátszóra tettem szert - éppen tíz esztendőn át akartam azonnal pótolni, de 2000 végéig senyvedni hagytak, addig a kutyának sem jutott eszébe, hogy újra megjelentesse. (Pedig a Beastie fiúk is megvették volna, biztosan; ´94-ben lobogtatták is a borítóját egy klipjükben, alighanem nyúltak is belőle, majd csekkolom. Bár ez szinte lényegtelen.)

hogy ez egy könyv, amit egy ember írt egy másik emberről, aki már meghalt.

Sikerkönyvről van szó, a fiatal holland zsidó szerző olyannyira meg is szedte már magát három mengjelet könyvével, hogy New Yorkban él, és csak az írásnak él, ami miatt már lanyha tiszteletet érdemel, ha mást nem is.

Aruszki megszállás - mint tény - oly mértékben volt mérgezett reláció, mitologizált valóság, hogy Potemkin-falvaik mintájára néhány száz katonának álcázott titkos KGB-ügynökkel is simán fenntarthatták volna a légiós fenyegetés látszatát. Ettől persze mahorkaízűre keseredett mindazok szájíze, akiknek a magyar-orosz szellemi vagy kulturális kapocs jelentett valami fontosat.

a fénykorában, akik a görög kikötővárosokban érezték magukat otthontalanul.

Oh istenem, már a címe is oly sokatmondó. Megér egy kétirányú nekirugaszkodást.

Előbb vala a Dzsessz. Előtte a blues meg a gyapotföldek. Előttük a tenger meg a hajó. A tenger meg a hajó előtt a messzi Afrika, távoli, napsütötte, mégis ködös kontinens az Amerikai Egyesült Államok fekete lakosságának legtöbbje számára.

"Még ki sem bontakoztunk az ezt követő elragadtatott csókok közül, már a második roham következett. Ezt csődör és kanca pozícióban, oldalt fekve végeztük. Édességében még felülmúlta az elsőt. Így feküdtünk majdnem elalélva a boldogságtól egészen este 1/2 6-ig, csókolózva, ölelkezve, dIcsérve és kölcsönös vallomásokkal árasztva el egymást, mialatt a lángok még kétszer csaptak fel. Olga tökéletes örömét csak az csökkentette, hogy az elhasznált 4 db Vaginol kúp irritálta drága kis kelyhét. Közben ozsonnáztunk, cigarettáztunk, és meztelenül a zongorához ültem, hogy Wagnerből és a pesti orfeumok repertoárjából az ily alkalmakkor használt zene-darabokat felelevenítsem. Wotan búcsúja, Paraguy, Palkó Pali stb."

Bár e lemezajánló még év végi adósság, időzítése annyiban mégis indokolt, hogy Helen Folsade Adu énekesnő ezen lapszám megjelenésének hetében ünnepli 42. születésnapját. Kap is a koráért, szegényem, rendesen, új lemeze kapcsán olvastam a világhálón: "Öreg banya már ez a Sade, idejétmúlt zenei alapokkal próbálkozik, a groove-ok meg eltűntek a nótáiból..." Hogy miért nem az ilyennek vágja szanaszéjjel a számítógépét a szerelemvírus!?

Könyv, amit szeretnek a gyerekek. Helyesebben: könyv!!!

Mondom itthon: amit az apám magyarázott meg nekem, Jókai Mór Rab Ráby című könyvét, félreütöttem, majdnem: köb-ívét, de nem is rossz találat ez, amit tehát apám így, apám, aki nagyon is egyenes módon a Népiből és a Nemzetiből jött, mondhatnám, ha ez nem volna így komplett lényegtelenség, és az akkori Úri osztály centruma felé haladt, s bár onnét valami módon, szervezetileg kirúgódott, azért csak középosztály maradván, így vesztette el "mindenét", s ha mindenét nem is, de teljesen új, Állásközvetítős, "cupringeres" úton kellett megélhetés után néznie, mígnem főleg főkönyveléssel és vidékével foglalkozó, még 45 előtt belekaroló barátai el nem helyezték, satöbbi, satöbbi, és 66 éves fejjel odáig nem jutott, hogy én végre végeztem az Egyetemen, és elmehettem, nyilván saját írói ambícióim és löketeim áldozataként, meg ama kor, Illatos utunkra nevelőtanárnak (portásfélének), apám tehát így magyarázta meg a Rab Rábyt (semmi rabbi, se becézett-édes rablás, se rabság, az a szabadúszó élete, csak mondom!), hogy mint egy négyzetes fedelű doboz vagy csokoládédarab, fehér és barna és barna és fehér kis négyzetek, voltak a csibész Vármegyei emberek (szépítő kifejezés), voltak a derék, jámbor, csak kicsit maradias Vármegyeiek, voltak a felvilágosult Osztrák Császárnak csontig benyaló, Karrierista Kozmopoliták, voltak végül, a legkisebb számban, szegény Ráby is köztük, azok, akik az Osztrákok - épp felvilágosult - trónjától várták volna a Modernizációt, s ekképp idealista lelkek voltak. Hát ezt csak úgy mondom most itthon. A helyzetek mindig még bonyolultabbak, másrészt még egyszerűbbek (?).

Ha filmes közszerepléseit és eddigi rendezéseit tekintjük, bízvást kimondható: Lars (von Trier, a rendező) volt már minden, csak akasztott ember nem. Nos, a Táncos után a vak is látja: volt már az is. Éppen ezért talán felesleges is bárkit azzal untatni, hogy mi mindent művelt eddig ez a rémes alak, mégis megkerülhetetlen. Mégpedig azért, mert e mostani munkája oly direkt módon különbözik minden korábbi dolgától, hogy ezekben az eltérésekben, eltérítődésekben is lehet valami. Ugyanakkor mielőtt csak érintőleges megjegyzéseket tennénk előéletéről, sietve le kell szögezzük: a Táncosnak az egész filmes műtörténetben sem igen akad előzménye. Pontosabban akad kismillió is, csak így együtt tető alá hozni efféle szcénát még nem merészelt senki sem, annak ellenére, hogy a filmkészítés nyilvánvalóan a bátrak sportja.