Kultúra

Sívó dögunalom, általában ez a vége a sikeres tévé- és rádióműsorok könyvváltozatának. Bolgár úr művének borítója még ebben a műfajban is ritka kínszenvedés árnyát vetíti előre. Nem is adta hozzá a nevét a dizájner. Meg aki öltöztette szegény Bolgár urat - mert ilyen iszonyú inget ilyen zakóval még a slamposság elefántcsonttornyában, a rádió büféjében is ritkán látni. A zakó ráadásul nyakszirtnél fel van gyűrődve, de még így sem tudja elterelni a figyelmet a borító többi riasztó eleméről: az asztalt helyettesítő Magyarország-térképről és a hiperdidaktikus, 80-as évek eleji dizájnú piros telefonkagylótól. A névtelen borítókészítő az ókori Egyiptomban, képírás szakon tanulta a mesterséget, hogy érthető legyen az üzenet: "Ez az ember cementkötésű forgácslapból telefonos megrendelésre térképeket készít."

Túl nagy album ez, 34 x 28 cm, nem is fér el rendesen a könyvespolcomon, csak a gerincére állítva, hamar tönkremegy majd az állandó ki-be húzkodásoktól, mert folyton mutogatom mindenkinek, annyira tetszik nekem. Mintha a szerzők szándékosan arra szánták volna, hogy heverjen csak a kávézóasztalon, coffee table book, hívja fel magára azonnal a figyelmet.

Fekete karácsony az amerikai irodalomban: hatvan évvel ezelőtt, 1940. december 21-én halt meg F. Scott Fitzgerald, egy nappal később Nathanael West, 44 és 37 évesen. Fitzgerald tudta, hogy állandóan egy süllyesztő fölött ül, s ha megnyomják a gombot, meg sem áll a pokolig.

Mr. Winter élete szappanoperába illő rémálom. Kegytárgyüzlete akármely kirakat-katolikus, istenkáromló és istenfélő országban fellelhető volna. Nyomasztó méretű, állagú és számú Krisztus-szobor lebeg a mennyezeten, leendő feszületeire várva. A polcokon kommersz Szűz Máriák, jézusos T-shirt-halmok, a pulton szentelt energiaitalok és napilapok. Ettől a sokkoló színpadképtől nem szabadulhat a néző az első pillanattól kezdve. A bolti térben zajló játék alatt nyelveken szólnak a színészek: magyarul - ami külön öröm nekünk, de nincs eltúlozva a jelentősége -, franciául, spanyolul, angolul, portugálul. A szövegek egymásba fonódnak, replikáznak, éppúgy, ahogy az azokat továbbszövő és értelmező tánc válaszolgat az egyedi mozdulatokat aláfestő zenékre.

Kerek húsz év esszenciája fekszik a dobozban: két hosszú lemez és egy ötvenoldalas könyvecske. Tökéletes karácsonyi ajándék. A teljességre törő gyűjtőnek azért, mert egyszerűen hiányozna neki, noha az eddigi albumokhoz képest új felvételt nem talál rajta. Aki pedig csak részben tudja vagy semennyire sem, hogy miről van szó, annak azért, mert bőkezű, mégis tömör foglalata a New York-i performance-művésznő munkássága hallható részének.

Schäl Sick Brass Band: Maza Meze.

Brian Warner a kilencvenes évek elején, egy zenemagazinnak interjúzván, találkozik először Trent Reznorral, a Nine Inch Nails - akkor már az "új" rockzene fenegyerekeként ünnepelt - vezérével. Összefutnak aztán még mindenféle koncerteken, mígnem egyszer Warner azzal indítja a csevelyt, hogy neki is van ám zenekara, az a neve, hogy Marilyn Manson. Warner ezen a néven szerepel a csapat énekeseként, és amint a zenekar körül kábé minden, az is az ő leleménye, hogy a tagok keresztneve egy emlékezetes nőalak, vezetékneve pedig egy hírhedt sorozatgyilkos neve legyen (lásd még Twiggy Ramirez vagy Madonna Wayne Gacy). Reznor kap egy demót, ami annyira bejön neki, hogy mihelyt saját kiadója, a Nothing Records beindul, rögvest szerződteti őket, sőt produceri segédletével készül el az 1994-es debütáló album, a Portrait Of An American Family. Rajta klasszikus rockzenéből merítő alapok és modern szempleres ügyködések párzásából születő sajátos, ha úgy tetszik, pikáns gitárzene. Ám ez hagyján. A rendhagyó megjelenésű MM ugyanis elsősorban kaotikusan intenzív, destruktív koncertjei révén híresedik el: e tárgykörben számtalan bizarr történet ismeretes a szerencsétlen dobos felgyújtásától az NIN gitárosával, Robin Finckkel lefolytatott nyílt színi orális szexen át addig az esetig, mikor is Manson csak a koncert közepén ébred rá, hogy orrából kikandikál a speed felszippantásához göngyölt papírdarab. A színpadi műsor meg a tabukkal játszó dalok/szövegek miatt tiszta erőből támadják őket az ilyen-olyan vallási csoportosulások, ifjúságvédelmi brigádok és így tovább, egészen Al Gore-ig. ´95-ben jön a nagy kereskedelmi áttörés a Eurythmics-féle Sweet Dreams kifacsart verziójával (a Smell Like Children minialbumról), ezután egy évre bezárkóznak Reznor New Orleans-i stúdiójába, hogy ott egy borzasztóan kibukott, nagyobbrészt elektronikus lemezt készítsenek, az Antichrist Superstart. Trent Reznor a dalok javának társszerzője, több helyütt gitározik is. A stúdiózás végére jól megutálják egymást. Manson szerint Trent lenyúlta előle a David Lynch-féle Lost Highway projektet.

Atatarozók alapos munkát végeztek, kívülről és belülről is takaros az épület, jó lenne itt szerkesztőségi üléseket meg bulikat tartani, de hát egy közintézmény nem arra való, úgyhogy megelégszem a tudattal, nemsokára ide költözik Macintosh Classic típusú számítógépem néhány személyes tárgyammal együtt, kézirataimról nem is beszélve. Már csak ezért is érdemes alaposan szemügyre venni a kiállításokat, mert egyáltalán nem mindegy, mit csinálnak az emberrel halála után, megdicsőülése alkalmából.

Ez az - elismerem - kissé erőltetett címjáték jutott eszembe Kovács Éva szociológiai vértezettségű vitairata olvastán (A hinta szédülete, Magyar Narancs, 2000. november 30.). A vitairat logikus és pontos: szerzője láthatóan nemcsak tájékozott a történelemben, politikában, a magyar kultúrában és ezeknek összefüggéseiben, hanem vitázni is tud. Szigorúan következetes: nem tetszett neki a Glamour című film, és ezt keményen, történelmi logikával megindokolja.

AGlamour című magyar film forgalmazójaként megdöbbenéssel olvastam Kovács Éva "publicisztikáját" a Magyar Narancs november 30-i számában. Igazi publicisztikának nem hívhatjuk, hiszen sugárzik belőle a gyűlölet. Filmkritikának sem nevezhető irományában a szerző megkérdőjelezi a filmbeli történéseket, eseményeket, karaktereket, és rossznak, hiteltelennek, érdektelennek mondja az ábrázolást. Csakhogy a világban létezik a személyes hang, amikor a szerző vagy rendező egyes szám, első személyben szólal meg. Sőt egyes nagy rendezők (például Chaplin, Bergman, Fellini, Tarkovszkij, Truffaut, Szabó István, Woody Allen) csak így tudnak megszólalni, és épp ettől hitelesek.

Hogy működik-e a mozifilm a televízióban, arról kár vitát nyitni. Persze hogy nem! Valami gyorsan enyésző, szaggatott mintha élménnyé zsugorodik az összes Tarkovszkij-, Bu–uel- vagy Saura-film, amiket - főként

Végig "estem" a földön: mentem, el oly vidékre, tőlünk két kilométernyi se, csak a Hegy másik oldalán, ahová újabban sosem járok. Félórányi járás után nem bírja fájdalom nélkül a bal lábam, és fájdalmat ki akar. El kellett mennem Északnak (a Hegy túlja Nyugat), nem járok Északnak se, valahova hívtak, én nem tudok már így. Megbeszélt időpontra, megbeszélt helyre úgy, hogy az nem Kelet vagy Délkelet vagy (maximum) Dél, sem helyben, sem Északnak, sem Nyugatnak nem. Ráadásul ahogy a gyorsvasúttal, mellyel feleségem mindig a Kutyát viszi, mentem, elfogott a rosszérzületi: nem tudtam feleségemnek megmondani, én valami kulturális dologban járok Északon (járnék, azaz nem járnék, de oly elemi, kedves és diszkrét volt a meghívás, tényleg senki meg nem érti már, én semmit, de Semmit miért nem, és miért Nem). És addig bolyongtam, és a ház számát (237. abban az utcában, én 217-re emlékeztem, egy nagy bútorraktárrá átalakított gyár volt az, tánc-, dzsúdó- és jógaprogrammal) sem néztem meg pontosan, és hihetetlenül kedves volt ez a zöld alagút, a nagy Utca helyett egy ilyen zsák, végső soron, és Bumrúdi, a Bolivár, a nagy Dél-Amerika Bebolyongó (képzeletben) is itt kocsmázott, akit elkapott, nem engedte három napig aztán, repültek a szódás szifonok. Hetven-nyolcvan éve.

Magyar Narancs: A cimbalmon korabeli ábrázolások tanúsága szerint angyalok és arisztokraták játszottak. Hogyan, miért vált a cigányzenekarok kedvelt hangszerévé?

Bán Zoltán András a magyar kritikai élet fenegyereke, aki méretes ambícióval, jól táplált önbizalommal és rengeteg munkával, időt, fáradságot nem kímélve elérte, hogy manapság valószínűleg őt utálják a legtöbben az irodalmi élet berkeiben. Hivatásos agent provocateurként feltétlen tiszteletet érdemlő bátorsággal értelmezte újra a negatív bírálat szerepét és feladatát, autentikus vehemenciával, visszhangos sikerrel perelvén visszaaz istent-embert nem kímélő kritikai furor létjogát.