A Szegedre telepített Kamera Hungária ennek nyomán máris sokkal jobban működik. Nyüzsgés van és valós beszélgetések, a versengő televíziók bemutatkozó estjein pedig két ízben is - Vámos Miklós talk-show-ján és az RTL Klub Jáksó általt végigviccelt bemutatkozóján - telt ház, sőt taps.
A fesztivál első napján,
saját előítéleteimről is megfeledkezve, lelkesen végignézem a kül- és belpolitikai tudósítások szekcióját. Televíziós dokumentumokat a Moszkva téri feketemunkásokról, a makaói választásokról, Schuster államfő gyanúsan slendriánul véghezvitt kórházi kezeléséről, a tiszai ciánszennyezésről (utóbbit az Akták szerkesztősége jegyzi, s kategóriájában győztes lett). S persze azonnal lehervaszt az egyébként lelkiismeretesen szerkesztett anyagok kockafazonja és agresszív túlbeszéltsége, az az előfőzött állapot, ami szinte minden televíziós műsor sajátja, ám otthon, a ki-be mászkálásokkal szabdalt háttér-televíziózás szabad állapotában föl se tűnt. Aztán a jó ideje Amerikában élő Gazdag Gyula, a versenyzsűri elnöke előadásában megnyugtat: az amerikai televíziózásban, ami pedig számunkra a jövő, a miénknél is kevesebb szabadsága van a műsorkészítőnek. Még a szinopszisok oldalszáma és az oldalakra gépelhető sorok mennyisége is szabályozott.
Inkább a művészetgyanús, televíziós nyelven fikciós-dramatikusnak nevezett produkciókra kellene beülnöm. A programfüzet sajnos azonnal leleplezi a hazai televíziózás nagy-nagy szegénységét. A fikciós műsor - nyilván drágasága okán - gyakorlatilag eltűnt a honi televíziózásból. A Magyar Televízió a hajdani évi hatvan-hetven tévéfilmhez képest mára a Szomszédokat is kénytelen volt beszüntetni. A TV 2 - mely egyébként idén is bojkottálta a Kamera Hungáriát - egyáltalán nem gyárt saját filmet. Ebben a kategóriában az RTL-es Pasikkal és a Barátok közttel mérkőzve két-három értékes munka bukkan fel mindössze (El Eini Sonja igen jó harmincperces Kilakoltatása, Szederkényi Júlia míves Szabó Lőrinc-portréja), jelezvén, hogy a három éve ránk szakadt s oly nagyon várt plurális televíziózásnak furcsa következményei lettek. Játék- és dokumentumfilmek persze vannak a fesztiválon. A Rosszfiúk, a Portugál, A kis utazás, a Mogyorók bejövetele, az uristen [at] menny [dot] hu, a Pol pot megye punkjai, a Tar Sándor novelláiból készült Egyszer élünk, az Aranymadár, a S immár itt vagyok (e három utóbbi Molnár György, Szaladják István, illetve Moharos Attila filmje) fontos díjakat is elhoznak, egyébként pedig valamennyit láttuk a februári filmszemlén. Ám e filmekhez a televízióknak többnyire semmi közük, mert azokból a reklámpénz-százalékokból készültek, amit a médiatörvény a csatornákból kikényszerít.
Az, hogy a szegénység, a leépültség - legalábbis az MTV-ben - mára eltitkolhatatlan méreteket öltött, az első számú közszolgálati televízió lehetetlen állapota pedig óhatatlanul Patyomkin-rendezvénnyé tesz egy mégoly jól szervezett, dús hidegtálakkal körberakott fesztivált is, valójában
a harmadik napon
lesz nyilvánvalóvá. A közszolgálatiságról és a Magyar Televízió helyzetéről rendezett beszélgetésen Baló György keményen rákérdez a mai televíziózás legkényesebb pontjaira. Van-e értelme fenntartani három állami televíziót, amikor épp a napokban az MTV tízmilliárd forint körüli adósságát kénytelen a kormányzat elengedni, hogy az továbbra is működőképes maradjon? Van-e esély rá, hogy a közeljövőben megváltozik a médiatörvény? Különös tekintettel azokra a bekezdésekre, melyek a politikai pártok csataterévé változtatták a köztelevíziókat? És egyáltalán, mihez kezd esetleges konszolidációját követően a Magyar Televízió, miután elvesztette szinte teljes ingatlanvagyonát, és napi 25 millió forint körüli veszteséget termel ezekben a pillanatokban is?
Szabó László Zsolt, az MTV elnöke rövidre fogott válaszaival mindent hárít, s olyan benyomást kelt, mit akit ezek a kérdések valójában nem nagyon érdekelnek. Röpke óra múltán pedig a fesztivál nagyszínpadán, a Hovatovább élő vetélkedőjében csont nélkül beletalál Rókusfalvy ingó-bingó óriáskulcsával a kinyithatatlan kellékajtó zárjába. Javaslom, bízzunk benne!
Újabb órával később a nagyteremben kis időre minden olyan, mint régen. A kedves, öreg Magyar Televízió jutalomestje a nagyérdeműnek. Szolid, megbízható sztárok, a szellemes Vámos, a tiszta arcú Prokopp Dóra, a közszolgálatiságban megőszült Horváth János. Semmi harsány léhaság, mint az RTL-es bulin, és semmi ügyetlen kenetteljesség, mint a Duna Televízió estjén. Ám Vámos túl egyszerű kérdései sajnos tönkreteszik e törékeny pillanatot. Valahogy másodpercek alatt kiderül, hogy Vámos meg Prokopp rendszeresen nem kapják meg a munkabérüket, Horváthnak meg éppenséggel pere van az MTV-vel. Ráadásul úgy emtévések, hogy Horváth aznap épp a Heti hetesben szerepel, Prokopp Dóra meg most lett egy frissen induló kereskedelmi csatorna háziasszonya. Vasárnap aztán még odakerül a mondat végére a pont. Szederkényi Júlia, a (nálam is) abszolút győztes Weöres-versekre komponált Bóbita alkotója, mikor már másodszor megy föl a színpadra az ünnepélyes díjkiosztón, elég határozottan megkéri a Magyar Televízió illetékes emberét, jelentkezzék nála a díjátadás után tisztázni végre a film jogait és az alkotóknak járó honoráriumok sorsát.
Ám mindez nem olyan fontos. A fontos az, hogy a fesztivál ideje alatt megszavazták a nézők legkedvesebb műsorvezetőjüket (Bochkor Gábor) és legkedvesebb műsorukat (Heti hetes). Meg még az a fontos, hogy a legszerencsésebb szavazók kaptak egy-egy tévét.
Muhi Klára
