Kultúra

Az elvonulás már önmagában szép: a nagy hangú, mindent megtagadó kivonulás is lehet rokonszenves, de a látványos gesztus helyetti csendes, elszánt önfejlesztés még imponálóbb. Az Artus ez utóbbi, ritkábban alkalmazott módszert választotta. Már évek óta a világ (a Fonó) háta mögé bújtak, csak magukra figyelnek, és szigorú műhelymunkával építik, sőt művelik saját kertjeiket.

Még meg sem jelenik a főcím, és Fésős András már jól ráijeszt a nézőre: a két hintázó kisgyerek német nyelvű filozofikus párbeszéde, majd egy magányos öregember felolvasása azonmód felrepít minket Berlin felett az égbe. A főcím után viszont agyonnyűtt magyar gengszterfilmben véljük találni magunkat, ami, valljuk be, elég rémületes érzés.

Mindenki látott már Gyarmathy Lívia-filmet, ha máshol nem, hát a televízióban, ha mást nem, hát a Faludy György költőt vagy a Recsket. Ez a két dokumentumfilm nagyot szólt a maga idejében (1987, 1988), amikor már javában érlelődött a rendszerváltás, csak azt nem hitte volna senki, hogy annyira közel a perc. Mindkettőt Böszörményi Gézával jegyzi társrendezőként, ahogy oda-vissza valamiképpen mindig benne voltak a másik munkájában. Szükségük is lehetett egymásra, két vegyészmérnök a kinematográfia szigorúan ellenőrzött területén, ráadásul az egyik priuszos. (Böszörményi Faludyval együtt élvezhette az állami gondoskodást és a friss hegyi levegőt Recsken.)

És akkor hirtelen vége lett, nem? Takarékosan végigszívtuk, soha többé nem kell foglalkoznunk vele. Aztán eltelt tíz év, és most úgy tűnik (érkezett néhány vagon Pond´s arckrém a GUM-ba), az irodalom váratlanul

Justin Adams-szólólemezről eddig nem volt alkalmam írni: most jelentetett meg ilyet először. Van egy kis házistúdiója, egyedül játszotta fel az összes hangszert (millió pengetős + orgona és szolid elektronika), tokkal-vonóval kijött hatszáz fontból. Október végén, amikor a berlini világzenei vásáron találkoztunk, egészen megilletődtem: Justin éppoly bensőséges és visszafogott pasas benyomását keltette, mint ahogyan a - kritikusoktól amúgy a csillagokba menesztett - lemeze készült. Aminek persze megvan a maga története.

Volt egyszer, még 1986-ban egy Jamaicára kacsintó, napfényes dal a Talking Heads True Stories albumán, Radio Head a címe (két szóban). Szerethették azok a 17-18 éves, Oxford környéki srácok, akik 1991-ben zenekarként léptek színre: ők lettek a Radiohead (egybe írva). 1993-ban hozták ki első albumukat, ez volt a Publo Honey. (Csak zárójelben: hallhattak erről valamit azok a pesti srácok is, akiknek aztán Publo Hunny - vagy hogy is írják éppen - zenekarként ´97-ben jött ki az első hunglish hablaty lemezük, de ez tényleg mellékszál.) Aztán ´95-ben a The Bends, ´97-ben az OK Computer, és máris a mába érkeztünk, negyedik agylemez, Kid A. Hír volt pár hete, hogy Nr 1-ként debütált a Billboard amerikai eladásokon alapuló listáján, ami komoly dolog, bármit gondoljunk is különböző ízlésekről és promóciókról. A Publo Honey nekem speciel kimaradt, de a The Bends és az OK Computer meg az ezekkel járó, valaha az MTV-ben, pár éve pedig egy Titanic Fesztiválon látott klipek ismeretében (ők hajtották a Karma Police kocsija elé Kovács Lajost) magam el sem tudtam volna képzelni az amerikai lista csúcsán a Radiohead képét és hangját, aztán tessék, mégis. Merthogy ez popzenekarnak túl komoly, rockzenekarnak túl kifinomult, az arcokon idegenül festene a tinimagazinos smink, a viharvert, vén csatalovakhoz képest viszont fiatalok, magánéletük azonban, tudtommal, semmi fogást nem kínál a pletykaiparnak. Marad a zene.

Kis utazás címmel rendezték meg az Almássy téren a 70-es, 80-as évek generációjának önazonosítás-gyakorlatát. Azon túl, hogy ez az egész generációzás ab start gázos, már a programpontok puszta látványa is zavarba ejtett: vajon hogyan kerülnek a képbe egymás után az Ági és a Fiúk Kontroll-örökzöldjei, a kilencvenes évek kurrens dj-i és az Arató-diszkó Eruption-számai. A beharangozás mindenesetre nagyot szólt. Azt reméltem, talán mégsem nekünk harangoztak.

Hogy minden eladó, és hogy a kultúra (is) árucikk, az nekem már nem fáj különösebben, legfeljebb rutinosan, egy kicsit. Pár éve, így október végén, magam is vásározni indulok, és ha úgy hozza a sors, egészen jól elvagyok belőle még pár hónapig.

- ismerős kölyökarc tekintett vissza az ajtóra aggatott hirdetményről. Meredten pislogtam: de hisz ez a mi fiúnk, a Yonderboi!

Amszterdam, ´rült szerelem, Geometria

Úgy, hogy szépen körbevisszük a nyulat, megmutatjuk neki a kiállított tárgyakat, műveket, és a siker garantált, merthogy még a döglött nyúlban is több érzékenység van, mint egy emberben. Mindegy, hogy marxistáról van-e szó, vagy megcsontosodott kapitalistáról. Tudniillik: az ember ugyan spirituális lény, csakhogy ezt elfelejtette vele az európai civilizáció anyagias, tudományos, racionális gondolkodása. Így vélekedett Joseph Beuys (1921 Cleves - 1986 Düsseldorf) az 1945 utáni európai művészet egyik legnagyobb hatású egyénisége, akit leggyakrabban a fluxus irányzatával hoznak összefüggésbe, de akinek szobrai, rajzai, happeningjei, akciói között aligha vonható éles műfaji, irányzati vagy bármiféle határ. Egészében meg mindez nehezen helyezhető egy kalap alá (leszámítva azt a híres "bojszit"). Szobrai gyakran az akciókban használt anyagokból álltak össze, ugyanakkor szobrászatnak nevezte a társadalom megreformálására tett javaslatait is. A kibővítetett művészet fogalmának értelmében Beuys felszólított minden egyes embert, hogy segítsen kiszabadítani a művészetet, illetve az alkotóképességet annak szokványos, zárt világából, a teljes élet alapjává téve azt. Az életet ugyanakkor újra elevenné kell varázsolni, az ember bensőjéből kiindulva formálni, ezzel társszerzőjévé válni a közös emberi műalkotásnak: a szociális plasztikának. Méghozzá ama képlet értelmében, miszerint MÛVÉSZET = EMBER = KREATIVITÁS = SZABADSÁG.

Esterházy Péter áll a puszta közepén, mögötte egy magyar tarka - nem, amiről Lyotard ír: ez a posztmodern állapot.

. .

Szóval van ez a szombathelyi zenekar, mögöttük lassan egy évtized, valamint öt nagylemez sorakozik fel, de eszünk ágában sincs holmi leltározásba fogni. Engem inkább az érdekelt, hogy az indulásuk óta eltelt idő vajon milyen mértékben változtatta meg mára a zenekar koncepcióját, hozzáállását és a többit? Nos, mint kiderült, alig. "A koncepció, legalábbis reményeim szerint, nem változott - a mi hozzáállásunk a zenéhez semmit sem. Szerencsére nem kellett változnunk. Nekünk ugyan határozott álláspontunk van a világról, a politikáról, a társadalomról, olyan ügyekről, amelyekről nem igazán szoktak szólni zenészek, ugyanakkor maga a komponálás, az alkotás számunkra ugyanolyan gyermeki örömet jelent ma is, mint bármikor. Ha valami miatt boldog vagyok az Animában, az az, hogy a zenélés ma is ugyanolyan szabad és játékos dolog, hogy nem vagyunk skatulyákba szorítva" - így Prieger Zsolt, amikor egy nyárias októberi este beszélgettünk. Szerinte a lemezeiken helyt kapó közép-kelet-európai népzenei motívumokat sem szakértőkként, hanem lelkes rajongókként válogatják a tánczenei alapok fölé, továbbra is azon elv mentén, mely szerint: "Sokkal több emberhez eljutnak így, mintha benn maradnának a saját közegükben. És Isten óvjon attól, hogy sérüljenek - mert ha megsérül, akkor elcsesztünk valamit."