Joseph Beuys-szimpózium: Hogyan magyarázzuk a képeket egy döglött nyúlnak? (Mézpumpa a Műcsarnokban)

szerző
Balázs Attila
publikálva
2000/44. (10. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Úgy, hogy szépen körbevisszük a nyulat, megmutatjuk neki a kiállított tárgyakat, műveket, és a siker garantált, merthogy még a döglött nyúlban is több érzékenység van, mint egy emberben. Mindegy, hogy marxistáról van-e szó, vagy megcsontosodott kapitalistáról. Tudniillik: az ember ugyan spirituális lény, csakhogy ezt elfelejtette vele az európai civilizáció anyagias, tudományos, racionális gondolkodása. Így vélekedett Joseph Beuys (1921 Cleves - 1986 Düsseldorf) az 1945 utáni európai művészet egyik legnagyobb hatású egyénisége, akit leggyakrabban a fluxus irányzatával hoznak összefüggésbe, de akinek szobrai, rajzai, happeningjei, akciói között aligha vonható éles műfaji, irányzati vagy bármiféle határ. Egészében meg mindez nehezen helyezhető egy kalap alá (leszámítva azt a híres "bojszit"). Szobrai gyakran az akciókban használt anyagokból álltak össze, ugyanakkor szobrászatnak nevezte a társadalom megreformálására tett javaslatait is. A kibővítetett művészet fogalmának értelmében Beuys felszólított minden egyes embert, hogy segítsen kiszabadítani a művészetet, illetve az alkotóképességet annak szokványos, zárt világából, a teljes élet alapjává téve azt. Az életet ugyanakkor újra elevenné kell varázsolni, az ember bensőjéből kiindulva formálni, ezzel társszerzőjévé válni a közös emberi műalkotásnak: a szociális plasztikának. Méghozzá ama képlet értelmében, miszerint MÛVÉSZET = EMBER = KREATIVITÁS = SZABADSÁG.

Úgy, hogy szépen körbevisszük a nyulat, megmutatjuk neki a kiállított tárgyakat, műveket, és a siker garantált, merthogy még a döglött nyúlban is több érzékenység van, mint egy emberben. Mindegy, hogy marxistáról van-e szó, vagy megcsontosodott kapitalistáról. Tudniillik: az ember ugyan spirituális lény, csakhogy ezt elfelejtette vele az európai civilizáció anyagias, tudományos, racionális gondolkodása. Így vélekedett Joseph Beuys (1921 Cleves - 1986 Düsseldorf) az 1945 utáni európai művészet egyik legnagyobb hatású egyénisége, akit leggyakrabban a fluxus irányzatával hoznak összefüggésbe, de akinek szobrai, rajzai, happeningjei, akciói között aligha vonható éles műfaji, irányzati vagy bármiféle határ. Egészében meg mindez nehezen helyezhető egy kalap alá (leszámítva azt a híres "bojszit"). Szobrai gyakran az akciókban használt anyagokból álltak össze, ugyanakkor szobrászatnak nevezte a társadalom megreformálására tett javaslatait is. A kibővítetett művészet fogalmának értelmében Beuys felszólított minden egyes embert, hogy segítsen kiszabadítani a művészetet, illetve az alkotóképességet annak szokványos, zárt világából, a teljes élet alapjává téve azt. Az életet ugyanakkor újra elevenné kell varázsolni, az ember bensőjéből kiindulva formálni, ezzel társszerzőjévé válni a közös emberi műalkotásnak: a szociális plasztikának. Méghozzá ama képlet értelmében, miszerint MÛVÉSZET = EMBER = KREATIVITÁS = SZABADSÁG.

1981 áprilisában Beuys - ez az egészen rámenős, kalapos nyúl, aminek jómagát tartotta - udvariasan megnyugtatta a Stern magazin hitetlenkedő újságíróját, hogy hát az újságíró is művész. Ugyanakkor tisztázta azt a félreértést, miszerint automatikusan nem jelenti azt, hogy festő is ez az újságíró, aki máris jól eladható képekről kezdett ábrándozni. Legalábbis annak a rajznak kapcsán, amelyet sebtében alkotott Beuys szeme láttára, utóbbi támogatásával. A Stern embere azt is meg találta kérdezni, vajon nem zavarja-e Beuysot, hogy sarlatánnak tartják? Beuys erre azt válaszolta, hogy őt nem csupán a "normál fogyasztású Ottó" utasítja vissza, hanem Észak-Rajna-Vesztfália minisztere is, azonban ez nem zavarja különösebben. Ennél sokkal érzékenyebben érinti, amikor hátulról lekapják a kalapját, és elfutnak vele, hogy bottal ütheti a tolvaj nyomát. Megjegyzem, azzal a híres, görbe végű Eurázsia-botjával, amely a kelet-nyugat egyesítésének szimbóluma volt, és amelyet mindig magával hordott. Csak akkor tette félre, amikor egyszer egy hétig valamelyik New York-i galériában hét napig együtt élt Amerika egyik legutáltabb, unalmas okádéknak tartott állatával, a prérifarkassal. Mert egy rámenős nyúlnak, tényleg, nincs mitől tartania.

Művészetről vallott nézeteit Beuys kiterjesztette a politikára is, mégpedig a direkt demokrácia jelszóval. Jelentette ez azt, hogy semmi szükség mihaszna politikusokra és képviselőkre, minden ember saját maga vesz részt a társadalmi életben. A száznapos Nemzetközi Szabadegyetem, majd az ebből kinövő állandó iroda volt az a fórum, ahol nézeteit leggyakrabban hirdette, lelkes szerepet vállalva a zöldek mozgalmában - a maga jellegzetes fogsorával.

Joseph Beuys viselt dolgai közé tartozik, hogy egyszer (1943-ban) a német légierő pilótájaként bevetésen vett részt a Krím felett. Gépét találat érte, ráadásul hóviharba keveredett, úgyhogy a Junker végül orral fúródott a földbe. Beuys életét tatárok mentették meg úgy, hogy egész testét vastagon bekenték zsírral, majd filccel bugyolálták be. A műítészek közül aztán sokan innen eredeztették Beuys ragaszkodását többek között éppen a zsírhoz meg a filchez, utána meg a mézhez a kenhető, fáslizható anyagok listáján. Természetesen akadt olyan rosszakaró is, aki ennek az esésnek tulajdonította a művész enyhén szólva kissé különc viselkedését meg rendhagyó ötleteit. Az utóbbi tézis nehezen bizonyítható, viszont tény, hogy a zsír meg a filc Beuys alapanyagai közé tartozott. Meg a méz, amelyik szerinte ugyancsak kaotikus, meleget sugárzó anyag. A zsírral átitatta és letompította a tér sarkait, a filccel becsomagolta és szervessé tette a szögletes, göbös tárgyakat, például egy zongorát, amely szerinte a racionális gondolkodás tipikus terméke. Legtöbbször emlegetett művei közé tartozik a Mézpumpa. A Mézpumpa a munkahelyen egy egész teret betöltő, vertikálisan és horizontálisan terjeszkedő installáció volt egykor a documenta 6-on, Kasselben. A pumpa mézet pumpál, miközben a szomszédos teremben a szabadegyetem részvevői olyan szellemi munkát végeznek, amely az emberi lét és a társadalom elemi kérdéseit érinti.

A Mézpumpáról készült fotók november végéig láthatók az Ajtósi Dürer sori Liget Galériában azzal a minap lezajlott Beuys-szimpóziummal összefüggésben, amelyik a Műcsarnokban kapott helyet, s amelyen számos, főleg német Beuys-szakértő és -ismerő jutott szóhoz Dieter Koepplintől Friedhelm Mennekesen át Peter Schattáig, aki Halas Istvánnal együtt az említett Mézpumpa-kiállítás fotóit készítette. Az eseménnyel kapcsolatban illik megemlíteni az 1956 óta Németországban élő Pathy Zsóka nevét, mint a Joseph Beuys-szimpózium kezdeményezőjéét.

Történt még, hogy elültettünk egy fát a Műcsarnok oldalában, Joseph Beuys egyik híres akciójára emlékezve, a Főkert Rt. uniformizált dolgozójának szakszerű felügyeletével. Mert hát Beuys nem Duchamp. Utóbbi állítólag a kávézóban háttal ült le az ablaknak, mert ott a képbe belelógott valami utálatos, zöld faág.

Balázs Attila

szerző
Balázs Attila
publikálva
2000/44. (10. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...