Joseph Beuys-szimpózium: Hogyan magyarázzuk a képeket egy döglött nyúlnak? (Mézpumpa a Műcsarnokban)

  • Balázs Attila
  • 2000. október 26.

Könyv

Úgy, hogy szépen körbevisszük a nyulat, megmutatjuk neki a kiállított tárgyakat, műveket, és a siker garantált, merthogy még a döglött nyúlban is több érzékenység van, mint egy emberben. Mindegy, hogy marxistáról van-e szó, vagy megcsontosodott kapitalistáról. Tudniillik: az ember ugyan spirituális lény, csakhogy ezt elfelejtette vele az európai civilizáció anyagias, tudományos, racionális gondolkodása. Így vélekedett Joseph Beuys (1921 Cleves - 1986 Düsseldorf) az 1945 utáni európai művészet egyik legnagyobb hatású egyénisége, akit leggyakrabban a fluxus irányzatával hoznak összefüggésbe, de akinek szobrai, rajzai, happeningjei, akciói között aligha vonható éles műfaji, irányzati vagy bármiféle határ. Egészében meg mindez nehezen helyezhető egy kalap alá (leszámítva azt a híres "bojszit"). Szobrai gyakran az akciókban használt anyagokból álltak össze, ugyanakkor szobrászatnak nevezte a társadalom megreformálására tett javaslatait is. A kibővítetett művészet fogalmának értelmében Beuys felszólított minden egyes embert, hogy segítsen kiszabadítani a művészetet, illetve az alkotóképességet annak szokványos, zárt világából, a teljes élet alapjává téve azt. Az életet ugyanakkor újra elevenné kell varázsolni, az ember bensőjéből kiindulva formálni, ezzel társszerzőjévé válni a közös emberi műalkotásnak: a szociális plasztikának. Méghozzá ama képlet értelmében, miszerint MÛVÉSZET = EMBER = KREATIVITÁS = SZABADSÁG.
Úgy, hogy szépen körbevisszük a nyulat, megmutatjuk neki a kiállított tárgyakat, műveket, és a siker garantált, merthogy még a döglött nyúlban is több érzékenység van, mint egy emberben. Mindegy, hogy marxistáról van-e szó, vagy megcsontosodott kapitalistáról. Tudniillik: az ember ugyan spirituális lény, csakhogy ezt elfelejtette vele az európai civilizáció anyagias, tudományos, racionális gondolkodása. Így vélekedett Joseph Beuys (1921 Cleves - 1986 Düsseldorf) az 1945 utáni európai művészet egyik legnagyobb hatású egyénisége, akit leggyakrabban a fluxus irányzatával hoznak összefüggésbe, de akinek szobrai, rajzai, happeningjei, akciói között aligha vonható éles műfaji, irányzati vagy bármiféle határ. Egészében meg mindez nehezen helyezhető egy kalap alá (leszámítva azt a híres "bojszit"). Szobrai gyakran az akciókban használt anyagokból álltak össze, ugyanakkor szobrászatnak nevezte a társadalom megreformálására tett javaslatait is. A kibővítetett művészet fogalmának értelmében Beuys felszólított minden egyes embert, hogy segítsen kiszabadítani a művészetet, illetve az alkotóképességet annak szokványos, zárt világából, a teljes élet alapjává téve azt. Az életet ugyanakkor újra elevenné kell varázsolni, az ember bensőjéből kiindulva formálni, ezzel társszerzőjévé válni a közös emberi műalkotásnak: a szociális plasztikának. Méghozzá ama képlet értelmében, miszerint MÛVÉSZET = EMBER = KREATIVITÁS = SZABADSÁG.

1981 áprilisában Beuys - ez az egészen rámenős, kalapos nyúl, aminek jómagát tartotta - udvariasan megnyugtatta a Stern magazin hitetlenkedő újságíróját, hogy hát az újságíró is művész. Ugyanakkor tisztázta azt a félreértést, miszerint automatikusan nem jelenti azt, hogy festő is ez az újságíró, aki máris jól eladható képekről kezdett ábrándozni. Legalábbis annak a rajznak kapcsán, amelyet sebtében alkotott Beuys szeme láttára, utóbbi támogatásával. A Stern embere azt is meg találta kérdezni, vajon nem zavarja-e Beuysot, hogy sarlatánnak tartják? Beuys erre azt válaszolta, hogy őt nem csupán a "normál fogyasztású Ottó" utasítja vissza, hanem Észak-Rajna-Vesztfália minisztere is, azonban ez nem zavarja különösebben. Ennél sokkal érzékenyebben érinti, amikor hátulról lekapják a kalapját, és elfutnak vele, hogy bottal ütheti a tolvaj nyomát. Megjegyzem, azzal a híres, görbe végű Eurázsia-botjával, amely a kelet-nyugat egyesítésének szimbóluma volt, és amelyet mindig magával hordott. Csak akkor tette félre, amikor egyszer egy hétig valamelyik New York-i galériában hét napig együtt élt Amerika egyik legutáltabb, unalmas okádéknak tartott állatával, a prérifarkassal. Mert egy rámenős nyúlnak, tényleg, nincs mitől tartania.

Művészetről vallott nézeteit Beuys kiterjesztette a politikára is, mégpedig a direkt demokrácia jelszóval. Jelentette ez azt, hogy semmi szükség mihaszna politikusokra és képviselőkre, minden ember saját maga vesz részt a társadalmi életben. A száznapos Nemzetközi Szabadegyetem, majd az ebből kinövő állandó iroda volt az a fórum, ahol nézeteit leggyakrabban hirdette, lelkes szerepet vállalva a zöldek mozgalmában - a maga jellegzetes fogsorával.

Joseph Beuys viselt dolgai közé tartozik, hogy egyszer (1943-ban) a német légierő pilótájaként bevetésen vett részt a Krím felett. Gépét találat érte, ráadásul hóviharba keveredett, úgyhogy a Junker végül orral fúródott a földbe. Beuys életét tatárok mentették meg úgy, hogy egész testét vastagon bekenték zsírral, majd filccel bugyolálták be. A műítészek közül aztán sokan innen eredeztették Beuys ragaszkodását többek között éppen a zsírhoz meg a filchez, utána meg a mézhez a kenhető, fáslizható anyagok listáján. Természetesen akadt olyan rosszakaró is, aki ennek az esésnek tulajdonította a művész enyhén szólva kissé különc viselkedését meg rendhagyó ötleteit. Az utóbbi tézis nehezen bizonyítható, viszont tény, hogy a zsír meg a filc Beuys alapanyagai közé tartozott. Meg a méz, amelyik szerinte ugyancsak kaotikus, meleget sugárzó anyag. A zsírral átitatta és letompította a tér sarkait, a filccel becsomagolta és szervessé tette a szögletes, göbös tárgyakat, például egy zongorát, amely szerinte a racionális gondolkodás tipikus terméke. Legtöbbször emlegetett művei közé tartozik a Mézpumpa. A Mézpumpa a munkahelyen egy egész teret betöltő, vertikálisan és horizontálisan terjeszkedő installáció volt egykor a documenta 6-on, Kasselben. A pumpa mézet pumpál, miközben a szomszédos teremben a szabadegyetem részvevői olyan szellemi munkát végeznek, amely az emberi lét és a társadalom elemi kérdéseit érinti.

A Mézpumpáról készült fotók november végéig láthatók az Ajtósi Dürer sori Liget Galériában azzal a minap lezajlott Beuys-szimpóziummal összefüggésben, amelyik a Műcsarnokban kapott helyet, s amelyen számos, főleg német Beuys-szakértő és -ismerő jutott szóhoz Dieter Koepplintől Friedhelm Mennekesen át Peter Schattáig, aki Halas Istvánnal együtt az említett Mézpumpa-kiállítás fotóit készítette. Az eseménnyel kapcsolatban illik megemlíteni az 1956 óta Németországban élő Pathy Zsóka nevét, mint a Joseph Beuys-szimpózium kezdeményezőjéét.

Történt még, hogy elültettünk egy fát a Műcsarnok oldalában, Joseph Beuys egyik híres akciójára emlékezve, a Főkert Rt. uniformizált dolgozójának szakszerű felügyeletével. Mert hát Beuys nem Duchamp. Utóbbi állítólag a kávézóban háttal ült le az ablaknak, mert ott a képbe belelógott valami utálatos, zöld faág.

Balázs Attila

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.