Miként ezeket a sorokat is a berlini World Music Expónak köszönhetem. Ahol igyekszem hát azt a látszatot kelteni, mint a profik: szereplőket keresek az újságcikkeimhez, lemezeket a rádióműsoromba, fellépőket a Sziget világzenei színpadára - no és a rám bízott magyarországi produkciókra vevőt. Megfordul itt sok ember, akikről nem tudok jóval többet annál, mint hogy felnézek rájuk, s hogy közös a világzenei elragadtatásunk. Most is itt van a producerguru Ben Mandelson, a Muzsikást (is) menedzselő Joe Boyd, a legjelentősebb szakkönyveket író/szerkesztő Simon Broughton, a Folk Roots-főnök Ian Anderson s persze a WOMEX-alapító Borkowsky Akbar- itt vannak lemezkiadóktól és terjesztőktől, fesztiváloktól, ügynökségektől, zenekaroktól, újságoktól ezernél is többen.
Közöttük: jó nekem. Nem tekintenek sem betolakodónak, sem kívülállónak, s bár én Magyarországról aligha lehetek az emberük, számíthatnak rám, ha úgy alakul. Megszorítjuk egymás kezét, belőjük a büfét, ez most a mi közös terepünk. Berlinben, az év három-négy napján, otthonabbul érzem magam.
H
És nagyon nem szeretném, ha ez a "piaci gondolkodásmód" megtévesztene bárkit is. Mondanék egy példát, ha szabad. A tavalyi WOMEX-díjat Nick Gold (producer) és Juan de Marcos (tanácsnok) kapta a Buena Vista Social Club című projektért. Ebből a lemezből több mint kétmilliót adtak el, kapott egy Grammy-díjat és egy Wim Wenders-filmet, két tucat muzsikusnak teljesítette az élete álmát, a kubai zene rangját a helyére tette, továbbá útnak indított egy világ körüli turnét. Ezen a turnén harmincöten utaznak, ebből legalább harminc zenész. Nos, ez a produkció - a world music történetének egyik tetőpontja - is "kapható" most Berlinben: nagyjából harminc- öt-negyvenezer dollárért. Ehhez képest, csupán rálátásként: az érdemeiben igen szerény Oasis zenekar haknijáért százharmincezer dollár járt augusztusban a Szigeten. Ebben a műfajban, ha a legjobbakra gondolunk is, útiköltségestül öt-tízezer dollár körül cirkál a gázsi, és még meg kell kínlódni minden egyes meghívásért. Így aztán a promocionális szempontból megkerülhetetlen WOMEX-en szívesen lép fel a világhírű Esma Redzepova és Jimmy Bosch, az Istanbul Oriental Ensemble és a Värttinä; dacára, hogy egyáltalán nem fizet. Míg a névtelenebbek, a francia nyelvű afrikaiak és a kanadai indiánok például csak szponzoraiknak köszönhetően mutathatják meg magukat a Világ Kultúráinak Házában.
Megismétlem, a world music is azon van, hogy "árucikk" legyen. De ezen a piacon egyelőre csak aprókat lehet lépni, ezen a piacon közös a pálya, ennek a piacnak emberarca van.
H
Magyar zenekart nem juttat a berlini előzsűri a fellépők közé, jóllehet kikerül több mint húsz "pályázat", csak a hegedűs Lantos Zoltán fér a keretbe - egy bolgár trióban. Ilyenkor tűnik ki, mekkora hiba és mekkora szégyen, hogy nincs a magyarországi nép- és világzenék propagálására hivatott testületünk. Mindazonáltal araszolgatunk: a WOMEX hatéves történetéből most kirí a hazai "képviselet": jelen van, sőt standot bérel az ötéves Fonó Records, CD-t terjeszt a Periferic Records és az IndieGo; a Concert & Media (többek közt) a Muzsikást, az Ando Dromot és a Vujicsics együttest menedzseli, Bob Cohen a Di Naye Kapelyét; a Kaláka Fesztivál és a (világzenés) Sziget a következő nyárra szemez, a Népszabadság pedig derekasan jegyzetel. Mi több: a délutáni konferenciák egyikén is helyünk van: a táncházmozgalomról és a nemzetiségi zenék robbanásáról, a Fonóról és a Szigetről tájékoztató napirendi pontokkal. Ha nem gondolnám különben úgy, hogy könnyűzenei életünk - amibe én a világzenét is sorolom - ilyen önfeledten még soha nem dagonyázott a mocsokban, akár büszkének is érezhetném magam.
H
A WOMEX-eknek - és elődüknek, a Berlini Független Zenei Napok világzenei szekciójának - én épp elég felfedezést köszönhetek ahhoz, hogy ne rójam fel: ezúttal visszafogottabb a kínálat. Csalódást keltenek a tuti "ígéretei": A Fun-da-mental Aki Nawazának Global Chaosa csupa-csupa sztereotípia, az egykor gyomorszorító - azóta ráadásul kopasz - tuvai énekesnő, Sainkho Namtchylak (Nyugaton működve) harmatosan és gyökértelenül technós, a tunéziai Sonia M´Barek klasszikus dalain pedig a vásár pörgésében nehéz a fogás.
Mindazonáltal mindhárom napomra jut padló. Először is kéretik megjegyezni Jimmy Bosch nevét. A gyökere Puerto Ricó-i, a hangszere harsona, az iskolája Eddie Palmieri, Rubén Blades és Tito Puente zenekara. A múlt év legtöbbet emlegetett New York-i salsalemeze, a Salsa Dura az övé, de Berlinben sem tétova: mindent tud a tűzrakásról, és nincs semmilyen olcsó gyújtószerkezetre szüksége. Aztán a macedón "cigánykirálynő", Esma Redzepova. Hatalmas szív és hatalmas hang, ez a lemezei alapján is kétségtelen, de a show, amit zenebohócaival művel, éppoly lenyűgöző, mint ahogyan él: negyvenhét örökbe fogadott és zenére képzett gyermekével. S végül a szívmelengető Värttinä. Messze több tanulsággal, mint amelyre popzenei eszköztára következtetni engedhetne: láss csodát, minél mélyebbre ás ez a társaság Karélia kereszténység előtti hagyományaiban, annál frissebb és annál önállóbb hangra talál.
Marton László Távolodó
Berlin, 2000. október 19-22.
