Esterházy Péter áll a puszta közepén, mögötte egy magyar tarka - nem, amiről Lyotard ír: ez a posztmodern állapot.

Azt mondja a telefonban, a kitelepítés alkalmából járt arrafelé utoljára, olyan jó lenne egyszer a Hortobágyot megtekinteni. Ha csak ez kell, édes úr. Hogy mit akar ott, nem világos, garantáltan nincs ott semmi, ami kalkulálhatóan érdekelheti: a kirándulás előre megfontolt szándéka a természethez való viszony tartózkodó volta miatt, ugye, eleve kizárható. Szörnyű gyanú érlelődik: dolgozni jön, hiszen ez az ember mindig dolgozik. Ám ettől még, nem kétséges, kitűnően elleszünk: sose kelljen nehezebb kérést teljesítenünk. Másfelől meg, akármiért jön, mindenképp dupla a haszon: ő megnézi a távlatokat, a keleti kilátásokat, nálunk pedig gyarapszik a tájvédelmi körzet kulturális öröksége értéktartalmilag: lát egy élő, igazán jelentős, nagy írót a csárda mellé díszletnek kikötött rackajuh. Német turisták közt egy európait.

Ülj le közénk, és mesélj, itt a mikrobusz. De mire úgy igazából belelendült volna, már a látóképi csárdánál landolt az önkormányzati fuvaros. Kászálódás közben avval zaklatom, mi van most, hogy ez a könyv kiröppent, hat, működik; boldog, mondja, hogy el tudta engedni, nem sokszor gondolta a kilenc év alatt, hogy valaha is eljön ez a pillanat. Úgy a harmadánál, amikor mész befelé, egyre sűrűbb s egyre átláthatatlanabb az anyag: rémület. Hogy látja így utólag, mennyi szál volna még, hány tucat történet lenne még törés nélkül beépíthető, még sincs hiányérzete. Hogy mennyire kellettek azok az eldobott hatvan oldalak, három hónapos megfeszített tévutak. A kivívott kudarcok, a zsákutcák tapasztalata, ami megmutatta a továbbvivő íveket, szálakat, alagutakat. És hogy ez jó, ez az állapot, hogy neki ott bent megvan a dolog - hogy megcsinálta, amit meg kellett csinálnia, és ezáltal újra szabadon kezdhet bele valamibe. Belátható, százhúsz oldalas kis könyvekben mondani el, mondjuk, ami ebből kimaradt.

(Édesapám Debrecenben nőtt föl, nem tudni, miért. Ezért a kilenclyukú szóra nagyon érzékeny volt. Ha az arcába mondták, kilenclyukú, elborította a szar az agyát, ütött.) (Harmonia czlestis, 123. o.)

Áll Esterházy Péter a kilenclyukú híd tövében, leszámolja a lyukakat. Pár méterre tőle gumicsizmás horgász küzd elszántan, kiemel egy kétkilós, csuka típusú halat. Mi lesz belőle, bátyám, kérdezi a gourmand, hagyjon már, jóuram, a halat utálom a legjobban a világon, a feleségem meg egyenesen gyűlöli. Le nem menne a torkán egy falat. Eltöprengünk, milyen kedvesen sajátos attitűd. A horgász undorral forgatja a halat.

Nem hagy nyugodni ez az apaügy, in concreto, volt pedig a tegnapi debreceni esten bőven róla szó. Mennyire félt, mondja, hogy menet közben megmutassa, pedig tudta, hogy meg kell mutatnia; húzta, halogatta, merthogy, ha nem bólint rá, ki kellett volna dobnia. Igen, az egészet, menthetetlenül. És amikor meghalt, in concreto, akkor volt egy ilyen megkönnyebbülés. Az volt az első gondolat. Hogy meg lett úszva a dolog. És akkor most már befejezhető.

Anekdotahős az lesz, aki szeretetre méltó vagy sem. (Harmonia czlestis, 319. o.) Végre egy pont, ahol a szerzői dilemma megnyugtató módon eldönthető.

A hortobágyi csárda falán Esterházy Péter mélyen eltöprengve egy irdatlan méretű bikafejet méreget. Jut eszembe, pillant Gittára, Grazban van ma bemutatónk, de igazából, fordul hozzám, nem is ott kéne lennie: Soyinkával kellene épp most a globalizációról előadást tartania. Többször is felhívta ez ügyben Schwarzenberg herceg, szegről-végről rokona, Havel titkárságáról, de mondta neki, hogy már korábban elvállalta Nyíregyházát és Debrecent, s lekötötte a hortobágyi programot. Bocs, hercegem. Nyíregyháza? - kérdezte a herceg őszinte érdeklődéssel, ártatlanul. Merthogy Debrecen, az megvolt neki. Csapolt sörök híján Borsodi világost tud a pincér mindeközben ajánlani.

Az Epona lovasfaluban egy hajdani NDK-s menekült lovász asszony vezetésével megtekintjük az állományt, és közben Tandorira gondolunk. Érdeklődik az árakról - mibe kerül maguknál egy pusztai vágtatás, aranyom, nem miként ha ilyen vágya volna, csak ha már, ugye, itt vagyunk. Ez itt meg van halva? - kérdezi egy fekvő telivérnél, lenni fáradt, mondja a vezetőnk, lenni tévedés, hogy lóállat állva aluszik. Mindig tanulunk. Kilépvén az istállóból váratlanul feszengeni kezdek azon, hogy nemhogy egy napnyugtát, egy laza típus-délibábot, de egy nyomorult kócsagot sem tudtam prezentálni neki. Csak a szik, csak a szél meg a szó, szó, szó, közben meg fogytán az idő. Vagy valami kisebbet, egy búbospacsirtát legalább, olyan tájjellegűt. Venni kellett volna, de hát késő bánat, a reprezentációs keretből egy úgynevezett csalétek madarat, amivel újabban a madaras maffia dolgozik. Egy, a begy alá beszerelt motorral röptetett, akkumulátorról üzemeltetett, távirányítású énekes madarat: evvel csalogatják elő az állományt a rapsicok, hogy aztán megegyék az olaszok. Fölnézek, ahol madár szokott lenni, de most nincs, természetesen, s elmondom, mi rág, min morfondírozok.

Amikor elmennek, fölszólítom magam, hogy mondjak mondatot arról, hogy elmentek. Édesapám fölszólította a gyerekeit, mondjanak mondatot az apjukról. Pontosabban: ha mondani kéne egy mondatot (szót, történetet), mi volna az. És hogy ez neki fontos volna, bírna némi fontossággal, de ne csináljanak belőle ügyet, vagyis ne gondoljanak a felelősségre, majd ő, édesapám gondol rá, mire másra is volna egy édesapa, nemde. És hazudhatnak is (a gyerekei), ha úgy könnyebb, egyébként, jegyzi meg, nem könnyebb, édesmindegy, neki kell majd ezekből, akár az igazságból, akár a hazugságból, igazságot csinálnia. Azok hallgattak. Egy szót sem értettek. Édesapám segíteni próbált. Hát például, hogy meghal, és hogy akkor, hogy akkor mit mondanátok. Kár. (Harmonia czlestis, 312. o.)

Keresztury Tibor