Kultúra

Tíz éve, hogy a vörös csillagok lekoptak az égről, tíz éve új a rendszer - megszokhattuk, belejöhettünk volna, de nem: a magyar demokrácia még mindig túl súlyos falat ahhoz, hogy bárki könnyedén megeméssze. A szocializmus azonban már történelem - "a múlt ködébe vész" -, afféle könnyű préda. Nyelhetjük vígan, mint kacsa a nokedlit, azt gondoljuk: átlátjuk, értjük, tudjuk, miközben csupán a kollektív amnézia dolgozik, amikor minden rosszat elfelejtünk. A rendszerváltás előtti idők elfajultak az édes-bús nosztalgia irányába, a háromhatvanas kenyér és Kádár nagyapó felemlegetésébe, dühös sóhajokba, és úgy tűnik, a korszak himnusza már régen nem valami pattogós munkásmozgalmi dal, hanem a Csak a szépre emlékezem.

Két éve játsszák a Kamrában Egressy Zoltán darabját. Rendezője, Lukáts Andor a bizonyosság olyan fokára jutott, hogy volt mersze végérvényesen kimerevíteni az előadás pillanatait.

Televíziós erőszakshow a színpadon, egy dívára, egy garázda erőszaktevőre, egy kéj- és sorozatgyilkosra, egy elmebeteg pszichiáterre, sok-sok béna gyártásvezetőre, kameramannra, valamint remek optikai tupírra. Láttunk már ilyen zöldet meg kéket szem alatt, az alapötlet sem vadiúj, (francia licenc), hogy is lenne az, hiszen az erőszak korát éljük. Elég mondjuk átgyalogolni szürkületkor a Baross téren meg a nap bármely szakában egy pláza játéktermén. Minden magára valamit adó, kőszínházi hagyományokra allergiás, harmadik utas színházi rendező, fimrendező vagy drámaterapeuta ezzel operál. Aktuális és virtuális esemény a játéktérben, egy-két sokkoló kunszt, akrobata nyomorék, éhezőművész, anyagyilkos. Miért pont Tasnádi, Schilling Árpád vagy a Krétakör Produkció kerülte volna el ezt a kézenfekvő témát. Referenciának behozták Burgess Gépnarancsának egyes jeleneteit, illetve egyik szereplőjét, az azóta kiöregedett Alexet, hogy a műsorvezető felidéztethesse a polgárkínzás örömét. Mucsi Zoltán bár keveset szól, mégis jól elszórakoztatja a segítségért kiáltó közönséget. A rendezésen érezhető a többéves lelki felkészülés meg a szereplő csapat mély összetartása, mégis késleltetett felszívódású a dráma. El kell jutni utána hazáig vagy egy kocsmáig, hogy az ember felfogja, mi történt vele. Frau Plastic Chicken mintegy két és fél órás pszeudoműsorának első felét akár unni is lehet, ha az ember nem azon izgul, hogy ha már volt olyan hülye az első sorba ülni, legalább ne baszogassák a színészek. Szerencsésen sikerült elhelyezkednem a műsorvezető (Udvaros Dorottya) homlokterében, kezet is fogott velem, vigyorogtam dilinyósan a kivetítőn magamra, aztán később meg rajtam keresztül folyt a hajléktalanellátó versenyszám, sőt időnként a nácinak öltözött markos legények rúgásai is alig voltak kívül a fejem megengedett űrtávolságán. Nem szeretem, ha nem engednek nézni. Miközben próbáltam megóvni magam a show-beli részvételtől, a színpadi térben folyt az extrém előadás, amely helyenként a Vákuum tévét, Almodóvar Kikkáját vagy a Bolondos dallamok című rajzfilmet idézte. U. D. mint vezető magyar színésznő és tizenharmadik számú szexszimbólum abszolút alkalmas az iszonyúan idegesítő, ellenszenves, kielégítetlen, szado-mazo Frau Plastic Chicken életre keltésére. Kézben tartja az ostort, miközben a kivetítőn izgalmasabb etűdök zajlanak, mint a színpadon. Végül, mert az egész show egy sorozatgyilkos élőben való elfogását próbálja bemutatni amellett, hogy annak az ölési home-videóit is láthatjuk, megjelenik az újszatír is, Bodó Viktor. Valami nem stimmel vele. Konkrétan elmebeteg. Persze vannak még meglepetések, többször törnek mellékesen a közönség életére, de ezt nem volna tisztességes elárulni. Legyen elég annyi, hogy főpolgármesterünk is sápadtan távozottt a díszelő-adásról, bár ő egyébként sincs jó bőrben újabban.

Amikor a Black-Black Galériában, vagyis egy óvóhely hangulatát őrző pincében megnyílt Aleksandar Zograf Life Under Sanctions (Élet a szankciók idején) című képregény-kiállítása, deklarálták: amíg Belgrádban Milosevic hatalmon van, addig ezek a kegyetlenül valóságos rémálmok is ott lesznek a falon, a Ferencvárosban. Hogy Milót elzavarták, bezárhat a kiállítás. De illően megadják a módját.

a Hungarotonnál jelentek meg kortárs zenei lemezek, de leginkább ott sem.

is hozzáértően funkcionalizálták: Rómában, miközben a császár beszélt, orgona szólt...

Ez itt nem Cannes, mi pedig közönségként köztudottan tartózkodunk a zajosabb tetszésnyilvánításoktól,

Magyar Narancs:

Miközben felnőtt férfiak töltik azzal napjaik nagy részét, hogy azt keresik, mi fejezné ki leginkább az országot, melyben élünk, történt valami, amire nyilvánvalóan egyikük sem számított. Valakik megoldották helyettük a problémát. Önként, állami megbízás, millenniumi pályázat és a Happy End Kft. közreműködése nélkül kezdtek gondolkodni a legkézenfekvőbb témáról: Magyarországról.

P.Auster író nyolc nappal ezelőtt nyomtalanul eltűnt brooklyni otthonából, ahol semtexbomba készítéséhez szükséges házi laboratóriumot találtak. A szövetségi nyomozóhivatal által meg nem erősített hírek szerint új személyazonosságot vett fel, és feltehetőleg egy európai ország fővárosában tartózkodik éppen.

No Fun! A két szótagban, ahogy Johnny Rotten kiáltja, az égvilágon minden benne van. Leginkább az, hogy totálisan tele a töke. Ez már nem szórakozás számára, de hogy egyértelműbbé tegye, meg is kérdi a tömegtől, érezték-e már átverve magukat. A San Franciscó-i közönség nyilván azt hiszi, ez is a show része. Mi már tudjuk, ahogy valószínűleg Johnny is érezte, hogy itt a vége. Legalábbis a rock & roll forradalomnak, melynek Sex Pistols a neve.

Amagyar könnyűzenének hatalmas arcai voltak, illetve vannak, gondoljunk csak Szenes Ivánra, Fényes Szabolcsra, Bágya Andrásra, Horváth Jenőre vagy Mihály Istvánra, akiknek a dalai itt most újraértelmeződnek. Mehetnénk tovább az őszi falevelektől egészen a Casablancáig, szóval kibányászandó kincs van elég. Csak hát ugye az ellenkultúrán, az őszinte rockzenén, aztán meg mindenféle avantgárdon szocializálódott generációnk rizsás hányást kapott az eredeti daloktól, és azok vendéglátós fénymásolataitól, arról nem is beszélve, hogy ebben a régióban egy magára adó művésznek minimum a sors alapvető kérdéseivel illik foglalkozni.

Alegenda szerint Brian Setzer, miután a Stray Catsszel - anakronizmus ide vagy oda - új értelmet adott a rockabillynek és ezáltal az "amerikai álomnak", feloszlatta a bandát, majd elvonult Floridába - nyugdíjasnak. Elhízott, tigrismintás cipői gyűjteményének gyarapodása miatt új házba kellett költöznie, állítólag a szomszédjával, Joe Strummerrel a Clashből röfögtek nagyokat a kerti nyugágyon, szidták a rendszert, beszóltak a nőknek. Közben a Stray Catsből legenda lett, a triót - hiába voltak huszonöt évvel "később" - lazán besorolták a rock and roll "hall of fame"-be, Carl Perkinsszel vagy a fiatal Elvisszel egy lapra, és az egykori rajongók imigyen nosztalgiáztak: "Emlékszel a nyolcvankettes Stones-turnéra, amikor Keith Richards elszégyellte magát, hogy gitár lóg a nyakában, és nem kötél?"