Kultúra

Patrice Chéreau 1979-ben írt tanulmányában (amelyben a Wagner-tetralógia általa rendezett bayreuthi előadásainak koncepciójáról s történetéről számolt be) említi, hogy a színházi előadás kérészéletű és tovairamló. Ami persze igaz, hiszen valóban: az estéről estére létrejövő csoda nem rögzíthető, nincs olyan médium, amely képes lenne megörökíteni a maga egészében és valójában azt, ami akkor ott megtörtént. Mégis, az előadás sajátos módon dokumentálható: vannak olyan eszközök, amelyek közvetíthetik, újraalkothatják vagy legalábbis felidézhetik az eseményt, részint azzal, hogy emlékeztetnek a valódi előadás mozzanataira, részint pedig oly módon, hogy egy új médium közegében létrehoznak valami újat, intenzitásában, érdekességében és értékében ahhoz hasonlatosat, amilyen az eredeti produkció volt.

Az első műsorszám a Bécsi harangjáték Kodály Háry-szvitjéből. Ez ugye egyszerre üdvözlése a császárváros nagy hagyományú testvérvállalkozásának és megütése a markánsan hazai hangnak. Szép gondolat, amit Vásáry Tamás, az újévi koncert karmestere, zongorista közreműködője és self-made-showmanje részletesen ki is fejt, rögtön a koncert elején. Megjegyzi még: Kodály minden magyar zeneszerzők között a legmagyarabb. Ehhez aztán hozzáteszi: ezt Bartók is így gondolta. Akkor már jöhet is a Harangjáték. Szól a zene, Vásáry egyszer csak rejtélyes arccal a közönség felé fordul, aztán viszsza a zenekarhoz. Mindez, lám, nem okoz fennakadást. Később Vásáry megmagyarázza: amit a zenekar ilyen jól ismer, az már karmester nélkül is megy. A következő darabhoz viszont, mondja, szükség lenne egy karmesterre. Mozart zongorára és zenekarra írt D-dúr hangversenyrondóját eredetileg ugyan a zongora mellől vezényelte volna, de a próbák során rá kellett jönnie, hogy ez nem jó megoldás. Talán a közönség köréből vállalkozna valaki a dirigálásra - reméli Vásáry -, és közben körülnéz a teremben. Hát

Kis, meglehetősen ismeretlen, ráadásul német (már megint a friccek) kiadó (nevezett Poets Club kiadó) vállalkozását kell méltatnunk: a fiúk összegyűjtötték és egy lemezen (CD-n és dupla bakeliten) publikálták az utóbbi évek tán legkedvesebb kelet-nyugati hibrid (nagyjából) elektronikus szórakoztató zenéit - a füstös otthon hallgatósaktól a tombolós bulizenékig. A koncepció meglepően egyszerű: legyen benne valami kis orientális jegy: arab-török motívum, szitáron játszott dallam, keleti ütősök, egzotikus vokál, hagyma, csípős öntet - mehet bele minden. A másik oldalon meg ott a jóféle nyugati (többnyire értsd: japán) technika, a sok drót, asztalnyi kütyük, melyeken átfut a hang, s a végén kijön valami egészen más, ami puha, nyugtat, altat, befed - s ha éppen pörget, akkor is békésen, nehogy megint fejjel a mélynyomóban végezze az ember. Az előadókat sem árt méltatnunk - hiszen köztük meglelhetjük a kortárs tánczene szórakoztatóbb, eklektikusabb és a szó klaszszikus értelmében zeneszerűbb ágának derék mestereit (az ő műveiket szokták nu jazz címszóval illetni, mert nevet kell adni a gyereknek, nem is szólva a kutyáról - ő például Buksi, s akkor még örülhet). Nagy örömünkre két számmal is szerepel a korábban már méltatott Dzihan&Kamien duó - elsőre Nitin Sawhney klasszikus

Magyarország a királyi giccs pompája közepette hagyta maga mögött a millenniumi esztendőt.

Radnóti Sándor 1988-ban megjósolta, hogy Moldova regényt fog írni Kardos Györgyről. A szamizdat Beszélőben közzétett tanulmányában (A keserű belügyi romantika, Beszélő, 24. szám) azt fejtegeti, hogy az írónak a 60-as évek második felében írt, "a nemzeti konszenzus programját >>balról támadóMagányos pavilon, Az elbocsátott légió, A változások őrei) aligha jelenhettek volna meg, ha a szerző "egy virtigli Moldova-hős kiadói igazgató, Kardos György személyében nem talált volna - sok tekintetben egyetértő - támogatóra". Most a virtigli Moldova-hős valóban egy Moldova-könyv (regény?, esszé?, dokumentum?) hőse lett.

Mi leszünk itt, hogy egy szívemnek oly kedves, régesrégi MDF-szlogent idézzek, amelyből annak idején megtudhattam, hogy megint van egy "mi", amelyben már megint nem vagyok benne. De ebben a "mi"-ben benne leszek; olyannyira, hogy leginkább én leszek benne, meg még néhányan, akiknek fontos ez a színház nevű úri huncutság; merthogy a hatalmasoknak sem pró, sem kontra nem fontos, az immáron a napnál világosabb.

Számtalan nyavalygás, kimondott várakozás, műértői vágyakozás hangzott el az elmúlt tizenévben, hogy akkor ki írja már meg, ki forgatja le a rendszerváltás történetét, és mikor lesz e történelmi eseménysornak esztétikai lenyomata. Tény: a rendszerváltás politikai, társadalmi, gazdasági történetének nincs a napi szintű zsurnalizmuson túlmutató, esztétikailag releváns művészi feldolgozása vagy tudományosan korrektnek mondható, monografikus értelmezése.

Akortárs költészettől leggyakrabban a közérthetőséget szokták számon kérni. Az irodalom és a nép között, mint az közismert, nehezen áthidalható szakadék tátong, melynek egyik partjáról "olvassál, paraszt, mert hülyén fogsz meghalni" jellegű finom indítványok röpködnek a másik partra, amely part pedig csak a bajsza alól ereszt meg válaszul egy-egy szelíd megjegyzést, miszerint ha rejtvény kell neki, akkor megveszi a Fülest, oszt´ jól van. Lehet őt békén hagyni ezekkel a posztmodern krikszkrakszokkal.

Krasznahorkai László könyve természetesen nem kiállításmegnyitók gyűjteménye. Semmiképp sem afféle lelazázott repidumcsik, protokollrizsák kulturáltan semmitmondó kollekciója, melyeket sajna végig kell hallgatni, mielőtt a büféasztal a legnagyobb megkönnyebbülésünkre végre megrohanható. Hát, az aztán elmarad az olvasás után, mármint a megkönnyebbülés; ilyesmivel nem szolgálhat, aki itt néhány jelentős kortárs képzőművész kapcsán önmagáról s magunkról elgondolkodik. Helyette megint csak befészkeli magát a tudatba az a bizonyos nyugtalanító elem: valami, amitől a hétköznapi táncrend szerint kollektív erővel oly szívesen elfordítjuk a fejet, van nekünk épp elég bajunk - mindent elkövetvén, hogy ne, ne, ne, ne, semmiképp se kelljen látnunk, vagy ha látjuk, ne vegyünk róla tudomást. Egy hosszan kitartott, mély hang vigasztalan, baljóslatú grammatikája, itt-ott emelt, apokaliptikusan szertartásszerű, máshol poétikus,

Még ha tudjuk is, hogy a (szocialista) hazafiság igyekezett Bartók amerikai éveit a lehető legsötétebben látni és láttatni, azt azért korántsem mondhatjuk, hogy Bartók az Egyesült Államokban igazán jól érezte volna magát. A betegségen és a komponista szorongásai által még fel is nagyított anyagi bizonytalanságon túl a fő baj az volt, hogy Bartóknak - aki utolsó európai évtizede alatt a hazai akadémiai állás és

Az év végére a negyvennégy (regisztrált) európai világzenei rádióműsor is összegezte a legtöbbet forgatott korongokat. 951 lemez került számításba, melyből végül egy százötvenes lista kerekedett ki - ha az alábbiakban egy-egy lemez után zárójelbe foglalt sorszámokkal találkozik a kedves olvasó, az erre vonatkozik.

Én akkor most kiosztom az év zenésze díjat Don Byronnak. Már régóta figyelem, de nem tud hibázni. Van olyan szakértő, aki szerint 1993-as Mickey Katz-emléklemeze a legjobb klezmeralbum. A Nu Blaxploration a funky és a rap kemény körbejárása, a Bug Music a harmincas évek megidézése, a Music For Six Musicians kiváló kortárs-latin anyag. A Romance With The Unseeren decensen elegáns kamarazene ´99-ből, aztán a következő évben A Fine Line címmel dalokat gyűjtött egybe Puccinitől Stevie Wonderig.