Kultúra

Semmit nem lehet jóvátenni. A sebek csak mimikriből hegednek be - ezt Déry Tibor írta (fejből idézem, lehet, hogy nem pontos). Ha ez igaz, akkor nincs más esélyünk, mint kibeszélni, elmondani, leírni. És meghallgatni és megérteni.

Werckmeister harmóniák kétségtelenül az elmúlt öt-tíz év egyik lemarkánsabb teljesítménye nemcsak honi, de nemzetközi viszonylatban is. Tarr Béla mára megkerülhetetlen alkotó, sőt úgy tűnik, egyre inkább vonzó azok számára is, akik nem legendákra buknak, és nem is elsősorban azért járnak moziba, hogy aztán a látottakról leosszák az észt.

Nem akarnám már a bevezetőben lelőni, amit alább mondandó vagyok, csak az olvasni lustáknak üzenem vastag betűkkel: mentálhigiénés okokból - a puszta gyönyörről nem is beszélve - ajánlatos mielőbb beverekedni magunkat a Katona József Színház legújabb előadására, a Zsámbéki Gábor rendezte Szent Györgyre.

Magyar Narancs: Nyáron jelent meg a

Magyar Narancs: A

Kaláb. Megint egy jó kis film a kalábról. Lehet, hogy ez egy iskola? Egy irály? Tudja a krampusz, mindenesetre ha én lennék a Pofosz, biztos, hogy hörögnék, egyrészt megszokásból, másrészt meg erre tán odafigyelne a tévé, de nem én vagyok.

Zeneszerzői életművét a modernség és a hagyomány sajátos szimbiózisa, karmesteri munkásságát a felfedezőkedv és az értékek megtisztításának törekvése jellemzi. Eötvös Péter (sz.: 1944) legutóbbi lemezei, amelyek a Budapest Music Center kiadásában láttak napvilágot (BMC CD 063; BMC CD 058), mindkét minőségében elénk állítják a Zeneakadémia egykori neveltjét, aki 35 éve Nyugat-Európában él, s ott is vált világhírűvé.

Alegnagyobb életműveknek is vannak árnyékosabb zugai, ahová alig esik fény; olyan alkotások, amelyek kevesebb olvasóra számíthatnak, s talán nem csupán azért, mert manapság már nemigen dívik az a fajta enciklopédikus igényű olvasás, amelynek nem célja, hanem elsőrendű igénye egy adott szerző valamennyi művét megismerni, megemészteni, a részeket is az egész felől megközelíteni. Pedig mintha a könyvkiadásban, elsősorban, persze, nem mifelénk, hanem kultúrájukra többet adó országokban s nyelvekben éppen az összes művek kiadása lenne ismét a divat - csak sóhajthat egyet a magyar könyvek olvasója, eszébe jutván a hatvanas évekbeli aranykor: ki mindenkinek minden (vagy legalább bőven válogatott) munkája volt akkor föllelhető a könyvesboltokban.

Mint a címből is kitűnik, itt Marilyn Monroe megidézésére történik kísérlet 65 percben, ami csak valamivel kevesebb, mint egy átlagos játékfilm. Az összes dal Monroe filmjeiből származik, de ez csak a filmtörténetben erősen jártas hallgatóknak derül ki, meg annak, aki végignyálazza a kísérőfüzetet, amiben klassz fotók is vannak. Persze nem az alkohol, a kábítószer, a neurózis gyötörte, gyerekkorában megerőszakolt, tragikus sorsú nő, hanem maga a mítosz a tárgya a zenének. Az ideál, aki megtestesítette a szépséget, és még a dzsesszt is szerette. Mindenhová magával vitte kedvenc Sinatra- és Fitzgerald-lemezeit, dzsesszklubokba járt, nem beszélve arról, hogy éppen hetvenöt éve született.

Na jól van, tata, itt van a diszkmen, ezt a két izét dugja a fülébe, itt meg ez a cédé, üljön le a sezlony végibe, azt´ hallgassa, addig sincs útban!

"Bombázzuk le a sztárcsináló gyárakat, durrantsuk ki az agymosó buborékokat" - énekli a Garbage énekesnője a Parádé című új számukban, ezzel együtt azonban távolról sem a Radikális sláger című irományom (MN, idei 46. szám) második fejezete következik. Éppen ellenkezőleg.

mi tekinthető nálunk az underground elektronikus zene két legnépszerűbb irányzatának. A kettő közül a goa az, amely nem kizárólag zenei stílus, hanem

Lovasi András (1967, Pécs) nyolc albumot készített a Kispál és a Borz együttes tagjaként, mielőtt most megjelentette első szólólemezét. Bandi a hegyről. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy innentől külön utakat ostromolna, inkább csak arról van szó: összejött pár dal, amely a kispálostól eltérő formát kívánt. Az alábbiakból kiderül, hogy mi fán terem a különbség, hogy miként fogadta a borz-állomány, érintjük a falusi turizmust, de előtte még teszünk egy kört egy bizonyos glória körül.

Aki esztétikai élvezetet keres az ötvenes évek első felében megjelent irodalmi szövegekben, rossz helyen keresgél (persze íródtak ekkoriban nagy művek is, csak éppen a fiókban maradtak). Ha manapság felidézik a korszak egyik-másik opusát, csak azért teszik, hogy mosolyra fakasszanak bennünket, vagy írójuk fejére olvassák. Máskülönben ez az egész irodalmi televény felejtésre van ítélve.