Könyv: Az őrület nosztalgiája (Krasznahorkai László: Este hat; néhány szabad megnyitás)

szerző
Keresztury Tibor
publikálva
2001/51. (12. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Krasznahorkai László könyve természetesen nem kiállításmegnyitók gyűjteménye. Semmiképp sem afféle lelazázott repidumcsik, protokollrizsák kulturáltan semmitmondó kollekciója, melyeket sajna végig kell hallgatni, mielőtt a büféasztal a legnagyobb megkönnyebbülésünkre végre megrohanható. Hát, az aztán elmarad az olvasás után, mármint a megkönnyebbülés; ilyesmivel nem szolgálhat, aki itt néhány jelentős kortárs képzőművész kapcsán önmagáról s magunkról elgondolkodik. Helyette megint csak befészkeli magát a tudatba az a bizonyos nyugtalanító elem: valami, amitől a hétköznapi táncrend szerint kollektív erővel oly szívesen elfordítjuk a fejet, van nekünk épp elég bajunk - mindent elkövetvén, hogy ne, ne, ne, ne, semmiképp se kelljen látnunk, vagy ha látjuk, ne vegyünk róla tudomást. Egy hosszan kitartott, mély hang vigasztalan, baljóslatú grammatikája, itt-ott emelt, apokaliptikusan szertartásszerű, máshol poétikus,

Krasznahorkai László könyve természetesen nem kiállításmegnyitók gyűjteménye. Semmiképp sem afféle lelazázott repidumcsik, protokollrizsák kulturáltan semmitmondó kollekciója, melyeket sajna végig kell hallgatni, mielőtt a büféasztal a legnagyobb megkönnyebbülésünkre végre megrohanható. Hát, az aztán elmarad az olvasás után, mármint a megkönnyebbülés; ilyesmivel nem szolgálhat, aki itt néhány jelentős kortárs képzőművész kapcsán önmagáról s magunkról elgondolkodik. Helyette megint csak befészkeli magát a tudatba az a bizonyos nyugtalanító elem: valami, amitől a hétköznapi táncrend szerint kollektív erővel oly szívesen elfordítjuk a fejet, van nekünk épp elég bajunk - mindent elkövetvén, hogy ne, ne, ne, ne, semmiképp se kelljen látnunk, vagy ha látjuk, ne vegyünk róla tudomást. Egy hosszan kitartott, mély hang vigasztalan, baljóslatú grammatikája, itt-ott emelt, apokaliptikusan szertartásszerű, máshol poétikus,

melankolikus vagy épp fergeteges

humorral átitatott, kimérten tárgyilagos, szenvtelen leíró retorikája (Hasznos tudnivalók a tűzről, Adunk neki, A pokolkő kémiája), mely feszítetten teherbíró mondatritmusokkal azt mondja, hogy baj van, emberek. Ne légy olyan öntudatos, büszke, elbizakodott. Nincs mire. Nincs okod, hogy pökhendi gőgödben biztonságban tudd magad. Az utak zárva, kísérletünk csúfos véget ért, a korszaknak befellegzett, szánalmas kis hőseinek bevégeztetett. "Egy cinikus önleszámolás kellős közepén vagyunk; egy olyan nem túl kiváló korszak nem túl kiváló gyermekeiként, amelyik korszakként majd csak akkor tekinti igazán beteljesedettnek önmagát, ha minden benne vergődő lény, az emberi történelem egyik legmélyebb árnyékában elheveredvén, szomorú és átmenetileg világos célját: a felejtést végérvényesen eléri. El akarja felejteni, hogy saját maga játszotta el mindenét, hogy nem okolhat mást, idegen hatalmat, sorsot, távoli, baljós beavatkozást, ő tehet róla, hogy nincs istene már, se eszményei. Felejteni akar, mert keserű vereségét nem volt képes méltósággal elviselni sem, mert kirágta jellemét a pokoli füst s a pokoli szesz, mert tényleg csak ennyi, a füstje s az olcsó szeszek maradtak a hajdani metafizikai utas sóvárgásából az angyali birodalom felé, valami piszkos füst a vágyódásból, valami orrfacsaró szesz a megszállottság őrjítő italából" (Nem egy, nem egy).

Ez az akcentus mintha Krasznahorkai valamelyik regényéből hangzana. Mégsem csupán ez szól amellett, hogy az új könyvet írói munkássága legszervesebb részének tudjam tekinteni: egy bizonyos nagyságrend fölött már csak így megy ez; a dolgok összeérnek, a szólamok egybehangzanak. Műfaját - ha kancsukával kényszerítenének - összegyűjtött tudósításoknak mondanám, melyek miközben művészeti írásoknak álcázzák magukat - ama másik világról adnak hírt, mint minden könyv a Sátántangó óta; egy olyan világról, ahol nincs vezérszónok, Széchenyi-terv, kampányfőnök, minimálbér, buxindex, pályázat, tender, infláció, lakáshelyzet, jegyellenőr, krumplileves és igazgatótanács. Emez, az ideáti, az épeszű, a nappali világ frakcióról, koalícióról, lóvéról, bizniszről beszél;

itt mószerolnak és feljelentenek,

megbasszák a nőket, megaláznak, megalázkodsz, egy életen át a hivatal foglya vagy. Halálodig törleszted az adósságodat. A boldogság az, ha ezt az egész cuccot megúszod szárazon. A jó hír az, ha megellik a koca, mert akkor gyarapszik a vagyon: egy disznóval megint beljebb vagyunk. Ötöt tojik a tyúk, egy százalékot ugrik a kamat, a gyereknek nem megy a hasa. Ehhez a világhoz Krasznahorkainak nincs köze, nincsen bejárata. S nincs közük azoknak a képzőművészeknek sem, akikről beszél, éppen ezért beszél róluk történetesen. Az övékének, ennek az áldás nélküli térnek mások a rendezőelvei: s azok innen, kintről, nem beláthatók és megérthetők, ahhoz át kell lépni oda. Oda, Estike, Valuska és Korim birodalmába, ahol "a reggelből éjszaka lesz, az éjszaka vége, aztán éjfél és koraeste" (Járás egy áldás nélküli térben), és ez a könyv épp erről az átlépésről szól.

Az Este hat... azt állítja, hogy ez nem más, mint a szent őrültekkel bizalmas párbeszédben álló megszállott művészek birodalma, felségterülete. Hisz "minél élesebben nyomasztják az embert az öntudat fájdalmas ellentmondásai, annál erősebb benne az őrület nosztalgiája" - mondja (Alusztok-e boldogok?) -, s ha valaki meg akarja tudni, ezen vágynak mi az ára, ha e nosztalgia mibenlétére, belső szerkezetére, merthogy bátor, mélyebben kíváncsi, olvassa el figyelmesen a Szuhumi-fotók című szöveget. A könyv hősei mind ilyen átlépő, alászálló emberek - életük és működésük abból áll, hogy a kintiek számára totálisan érthetetlen, megmagyarázhatatlan, fölösleges módon vásárra viszik a bőrüket. Bukta Imre, Szilágyi Lenke, dr. Máriás, feLugossy László, Hegedűs 2 László, Tolvaly Ernő, Medvigy Gábor, Gémes Péter, Lois Viktor, Szentjóby Tamás, Herner János és Janáky István művészetében Krasznahorkai számára ez a közös mozzanat: tudnak "ülni egy szobában egy este, és azon gondolkodni, vajon miképpen lehet elkerülni a rágondolást az őrületre", tudnak ülni, nézni kifelé a vaksötét ablakon, némán, mozdulatlanul, "és gondolkodni tovább az őrületre való rágondolás elkerüléséről" (a Szuhumi-fotók), mígnem ez a gondolkodás művek formáját kezdi ölteni, és ezek a művek tartalommal töltik ki azt az űrt, melynek átmeneti hiányában az őrületre való rágondolást elkerülhetik.

Az Este hat... "a másodlagos értékek korlátlan uralma idején", amikor "egy megfeneklett szellemi állapot foglyaiként" "hiába akarunk, nem bírunk rajtunk kívül beszélni semmiről sem" (Nem egy, nem egy), amikor "a világból, amiben élünk, kilátni sem, s a világra, amiben élünk rálátni sem vagyunk képesek" (Hogy visszanyerjük) - "a költészet feltétlen szükségességéről" és "elkerülhetetlenségéről" beszél (A költészet elkerülhetetlenségéről), belátva, hogy teljesen hiába, hisz már mindegy, mindegy, mindegy teljesen: a hajó elment, "A remény a szelencében maradt". Azáltal azonban, ahogy ez a könyv a vesztés fájdalmasan gazdag szépségére,

a pusztulás poézisére

a megidézett művek, tárlatok révén rámutat, katasztrofizmusa - a regényekhez hasonlóan - ismét hagy egy reménysugarat, kínál egy kiutat. Egyfelől, hogy meg lehet nyugodni egy Szilágyi Lenke-fénykép belső szerkezete miatt, vagyis hogy "a patetikus üres" fogalma az őrülettel szembenéző alkotások által jelentéssel akkor is kitölthető, ha állandósulni látszik a "nézésre ítélve, a látástól ugyanakkor megfosztva lenni" kegyetlenül furfangos e világi csapdahelyzete (Egy fényképészre). Másrészt, hogy ennek az egésznek, a költészet misztériumának a befogadó is részese lehet: ha talán épp e művek révén - valahol bent - megtalálja személyes mennyét, angyalát, és sikerül azt/őt karbantartania. Mert hogyha így van, akkor talán mégsem kilátástalan ez, talán mégsem reménytelen, hisz befelé növekszik minden, kifelé pedig apad. Jegyezzük meg: befelé nő, kifelé apad.

Keresztury Tibor

(Magvető-Dovin, 2001, 82 oldal, 2400 Ft)

szerző
Keresztury Tibor
publikálva
2001/51. (12. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...