Amennyiben vezérfonalunk a gyökerek mentén halad, a szenegáli Baaba Maal Missing You/Mi Yeewni című albuma (6.) tekinthető jelképesnek. Nem azért, mert különlegesen jó - azért az túlzás -, hanem mert Baaba Maal az utóbbi évtizedben konzekvensen fúziós, mélyen elektronikus lemezeket készített. Ám mint a Folk Rootsnak mondta, a három évvel ezelőtti Nomad Soul után valami olyat akart csinálni, ami puritánabb, igazabb, ami egyszerű melódiáival és hagyományos hangszereivel jobban hasonlít rá. Így a Missing Yout falusi környezetben, békebeli hangszerekkel vette fel, azokat a régi időket idézve meg, amikor Mansour Seckkel Nyugat-Afrikában vándorolva gyűjtött a griot-któl. Ezért, hogy a hangszerelése nem szorítkozik Szenegálra, és hogy nyelvében is megosztja a fulani, a wolof, a mandinka és a bambara.
A mali gitáros-énekes Habib Koite könynyebb helyzetben van: Bamakó kozmopolita város, berberek, arabok, manding népek és déli feketék egyaránt lakják, vagyis neki nem kell felfedezőútra indulnia, ha sokféle forrást kíván beszippantani. Ez persze hangyányit sem von le a jelentőségéből: Baro című albuma (3.) immár harmadik alkalommal igazolja, stilárisan milyen kiforrott áruvédjegyet teremtett puha-meleg-érzéki dalaival. A három lemeze mögött, megjegyzem, harminc év meló áll, nagyjából tizenöt-húsz éve azonos kísérőzenekarral, melynek hátsó frontján is egy olyan legenda teszi a dolgát, mint a hetvenegy éves balafonos Keletigui Diabate.
Ugyancsak tök akusztikus a hazánkban kevésbé ismert Djelimady Tounkara Sigui című anyaga (77.). Mali egyik ősi griot családjában született (a Tounkarákon kívül a Diabaték, a Sissokók, a Diawarák és a Soumanók rúgtak még labdába), mindazonáltal ha nem kötötte volna a gitárt a karóhoz, a szülei moszlim szerzetest faragtak volna belőle. Valójában stikában tanult meg a bátyja hangszerén játszani, a hatvanas években így vált a Misra Jazz, majd az Orchestra National gitárosává. Azokban az években, a gyarmati függőség felszámolása után - úgy Maliban, mint Szenegálban - szponzorálta az állam a latin, angol, amerikai repertoárt afrikaira váltó zenekarokat. A legnépszerűbb a bamakói vasútállomással szemközti hotelban játszó Rail Band Of Bamako volt, melyben Mory Kante és Salif Keita is énekelt, és melyben ´72-től a mai napig Djelimady a gitáros. Pillanatok alatt rá lehet ismerni a stílusára, cseppet sem véletlen, hogy a Buena Vista-producer Nick Gold kezdetben össze akarta ereszteni a kubai mesterekkel; első szólólemezével pedig az volt a célja, hogy "visszafolklorizálja" a Rail Band villanygitáros-szaxofonos tánczenéjét. És több mint sikerrel járt: van itt egy szám, Mande Djeliou a címe, az mindent tud Mali lelkéről.
Ilyetén értelemben - már mélylélektanilag - a guineai Mory Kante Tamalája (11.) is tüntet egy akusztikus döbbenettel (Alamina Badoubaden) az egyébként rá jellemzőbb globál afrodiszkó-számok sorában (bővebben: MaNcs, 2001. november 22.), és hasonlóképpen tesz a zaire-i gitáros-énekes So Kalmery Bendera albuma (62.) a Hotep című darabbal. So Kalmery életművét nem ismertem eddig, pedig van neki, talán ezért is ő a legfontosabb felfedezésem ebben az évben. 1955-ben született Zaire-ban, majd Zambiában nevelkedett, és hosszasan időzött Kenyában, mielőtt 1982-ben Párizsban letelepedve összehozott egy sokféle nemzetiségű afrikai zenekart. Zenéjében ugyancsak a "sokféle" az egyetlen kapaszkodó - tudniillik képtelenség bármihez is hasonlítani, legfeljebb általánosságban a pop és a reggae, a blues és a gospel, a flamenco és a dzsessz hatása említhető. Ennél azonban lényegesebb, hogy amit hallunk, az szokatlanul jóízű és kedélyes könnyűzene, amely, mondom, egyszersmind szédítő mélységet is takar.
A szenegáli Orchestra Baobab tagsága is több afrikai országból került ki, s élvezett a hatvanas években Dakarban afféle állami támogatást, mint a Rail Band Bamakóban. A Baobab világzene-történeti jelentősége a helyi afrocuban megteremtésében rejlett, ezt tükrözte a ´82-ben felvett és most újra kiadott Pirate´s Choice (19.), mely azon túl, hogy számottevő lelet, 2001-ben comebackre is ösztönözte a zenekart.
Ha afrocuban, akkor manapság végképp megkerülhetetlen a szenegáli-amerikai Africando zenekar - csak éppen nem dakari, hanem New York-i bázissal. A Mandali című stúdiólemezt (2.) követő turnén rögzült a Live (130.), s ha e kettőt közös nevezőre vonjuk, akkor sem járunk rosszul.
Az újabban feltűnt csillagok közül az etiópiai Gigi is figyelemre méltó amerikai kapcsolatokkal bír: Wayne Shorter, Herbie Hancock és Pharoah Sanders súlyosbítja Gigi című füstös-dzsesszes debütálását (16.). A benini Gangbé Brass Band hangja nemkülönben megközelíthető az újvilág, nevezetesen New Orleans felől, Togbé című albuma (29.) mégis messze több egy szimpla fúziónál, hiszen ez a - vokális és ütős tradíciókban éppoly gazdag - muzsika nem kevesebbet tanúsít, mint hogy Afrika is jellegzetes és átütő terepévé vál(ha)t a rézfánfütyülőknek.
Hát így. És miután a nigériai Femi Kuti apai afrobeat-örökségével, a soulos-dzsesszes-funkos Fight To Winnel (139.) lezárult e sor, hadd kívánjak a kedves olvasónak igen boldog ünnepeket és lemezvadászatban eredményes új esztendőt, úgy az előző, mint a folyamatban lévő életemből.
Marton László Távolodó
