egy bűneset történetét,
változó hangsúlyokkal és fénytörésekkel.
Petőcz könyve az 1993-94-ben a Fideszből kilépett "pártellenzék", a "fodoristák" vagy - engedve egy nosztalgikus kört is - ahogy magam e hasábokon neveztem őket, a "Fidesz-trockisták", tehát Ungár Klára, Szelényi Zsuzsa, Molnár Péter, Hegedüs István és Fodor Gábor története. A nagy, rendszerváltásos történet egyik legfontosabb szeletének, a Fidesz arc- és alakváltozásának drámája, öt szögből bevilágítva, öt különböző személyiség prizmáján át láttatva.
Az első fejezet a két szakkollégista szereplő, Fodor és Molnár verziója a Bibó Szakkollégium történetéről. Alcíme: "Mindennek, ami ´90 után történt, már a nyolcvanas évek közepén megvolt az előképe". Apró hozzáállásbeli eltérések, a személyiségek különbözősége már akkor megmutatkozott, ám még nem perdöntő jelleggel. A következő két fejezet az eufóriáé, a Megalakulás és hőskor. "A Fideszben nagyszerű volt a hihetetlen nyitottság" 1988-89. Majd A szenvedélyek évadja. "Listen to Your Heart" 1989-90. Ez az az időszak, melyre mindenki, aki kapcsolatba került a szervezettel - az ötök is - a legnagyobb lelkesültséggel emlékezik. Fiatalon rendszert váltani, leszámolni egy gyilkosságból és árulásból született, korrumpáló rezsimmel, miközben és ettől egyáltalán nem függetlenül a negyven évig érvényes világrend, a hidegháború is kileheli a lelkét, hogy valami sokkal jobbal kecsegtessen - nos az maga a csoda, még ez utóbbi jelenségben hinni kevéssé hajlamosak számára is. Nincs itt most tér hosszasan elidőzni ezen a boldog ponton, mely, tudjuk, már akkor sok boldogtalansággal volt terhes; jó ezt a két részt olvasni, nna! Ám a dolgok természete már csak ilyen, katarzis csak a fikciós narratívákban áll elő, itt viszont megyünk
tovább az időben, könyörtelenül,
Hatalmi technikák. "Felütötte fejét valami rettenetes cinizmus" 1991-92, illetve Szakítás. "A fiúk fiatal koruk ellenére nagyon jól megtanulták a politikacsinálást" 1993 címekre hallgatnak az elkövetkező beszélyek. Itt már ütik fel fejüket a történet árnyas eseményei, árulásai, ha akarom egyszerű politikatörténet, krátkij kursz, ha meg másként akarom, akkor nem soproni frakcióülés, pécsi meg debreceni kongresszus, somogyaszalói fejtágító, hanem Shakespeare, Kafka, Orwell terepe; érzelem, dráma, tragédia. Megjelennek a Fidesz közeli vállalkozók, s velük az a mentalitás, mely a politikacsinálást nem szolgálatnak, hanem hatalmi ambíciónak, hatalomtechnológiának és a gazdagodás eszközének látja. Bozóki András a könyv előszavában azt írja, hogy az 1993 novemberétől a pártot elhagyók története a vesztesek története. Ám e nézet több sebből vérzik: hány félidő az a meccs, amelynek az eredményét nézzük? A ´93-as párton belüli győzők úgy bukták el a ´94-es választásokat, mint az ólajtó (7 százalék a korábban remélt és mért kb. 40 százalék helyett), míg a kiszorítottak közül többen kormányra mentek. Hogy aztán újabb négy évvel később ők bukjanak meg, mint az ólajtó, ismét, és a ´93-as győzők, ´94-es vesztesek nyerjenek megint. És még nincs itt a történet vége, hiszen ma negyven körüli emberekről beszélünk, akiknek lehet harminc aktív évük. Bozóki veszteselméletének másik bicegős vonása, hogy teljesen kifelejti a morális dimenziót a politikából, ami ugyan nem kiugróan etikai jellegű elfoglaltság, de a teljes erkölcsnélküliség lehetetlenné teszi a demokratikus politizálást. Egy biztos: az ötök nem morális vesztesei ennek az ügynek. A történet vége. "Sokan talán már el sem hiszik, mennyire más volt az a régi Fidesz" című epilógus az utolsó két helyben maradó, majd eltávolított, Szelényi Zsuzsa és Hegedüs István utóvédharca, ami után ők is vették a kalapjukat. Szelényi egy tévéműsorban azt mondta, hogy "túl nagy lett volna az ár, hogy bent maradjak", ami az autoriter vezetési technikákat, az ellenvélemény kiszűrését, a vita elkerülését jelentette, előbb belül, majd kívül is.
A Fidesz "mainstream" számára ´91 és ´94 között
a Sátánt az SZDSZ,
"a liberális értelmiség", Fodor Gábor, illetve a Magyar Narancs jelenítette meg. A könyvben többszöri lábjegyzetes szereplőként csak annyit fűznék ehhez: a Fidesz lépett ki a Magyar Narancsból, az általa megjelenített értékek köréből, és nem fordítva történt mindez. A "mainstream" is vallotta a liberális, sőt az alternatív értékeket - itt nem értek egyet Ungár Klárával, aki szerint ők már a kezdetektől kisgazdák voltak -, az egy dolog, hogy utólag eltagadják, de akik jól emlékszünk erre az időszakra, tudjuk, hogy nem így van ez. Hiszen akkor még nem voltak oly mérvű "profik", hogy négy évig rezzenetlen arccal hazudjanak. Ugyanakkor a Magyar Narancs-Fidesz-konfliktus a későbbiek fényében természetesen kis jelentőségű kérdés a nagy egészhez képest, mint ahogy az Eper utcai Fidesz-csoport is túldimenzionálódott kissé, hiszen annak az 1990-es választások után már semmi szerepe sem volt.
Orbán Viktort ebben a történetben általában nagy tehetségként írják le, akinek személyiségfejlődése rossz irányú fordulatot vett, az általános bűnbak szerepét az ötök többsége dr. Kövérre osztja ki. Némileg igaztalanul, szerintem, hiszen nyers stílusa eleinte senkit sem zavart, s meg kell mondanom, a Magyar Narancs első tíz hónapjában nekünk, szerkesztőknek harmonikus viszonyunk volt vele, az első felelős kiadóval. Később viszont vitathatatlanul ő képviselte azt az irányt, amit Orbán is a magáévá tett. Kövér még a liberális koalíció kifelé tessék-lássék képviselt szövetségi politikája idején (1990-94) Hegedüs István visszaemlékezése szerint ">>Halál az SZDSZ-re!kompromittáló anyagok gyűjtését állítólagos barátainkról, akik az ellenfeleink." A Fidesz kezdetei óta problémát okozott némely vezetőnek, hogy egyikük, Fodor Gábor tüntetően jó viszonyban van Kis Jánossal, a Beszélő, a Demokratikus Ellenzék frontemberével, később az SZDSZ első elnökével. A Kis János-fóbia tézisem szerint más gyökerű volt, mint amit a Petőcz-könyvben is olvasható sztorik sugallanak például Haraszti Miklósról, aki egy ízben, diplomáciai fogadásra menet megigazította Orbán nyakkendőjét, vagy a Tamás Gáspár Miklósról szőtt elbeszélések, aki többször is beszólt a Fidesznek ("a tehetségesebbeknek majd a hónuk alá nyúlunk"; "laptopos populisták" etc.). Személyes megfigyelésem szerint a Kis János-fóbia 1989. március 15-re megy vissza, mikor a Kossuth téren a New Yorkból frissen hazatért Kis beszédét Orbáné követte. A kevéssé néptribuni filozófusénál Orbán sokkal hatásosabb beszédet mondott - ennek eredménye lett, hogy ő beszélt június 16-án is, és nem Kövér -, ám ez csak frusztrációt gerjesztett. Orbán megérezte, hogy lehet belőle jobb szónok, jobb médiaszemélyiség, akár jobb tárgyaló is, mint Kis Jánosból, ám politikáját elméletileg soha nem tudja majd oly körültekintéssel megalapozni. Nem mellékes, és Orbán javára írandó körülmény, hogy volt időszak, mikor még mindeme léhaságok érdekelték.
De vissza ´92-93-ba! "Az egyik frakcióülésen Kövér szóba hozta, hogy >>egyeseknek itt két párttagkönyvük van, miközben ő, mondta később, elragadtatva magát, >>a fülét is levágatná a Fideszért. A legmegdöbbentőbb kijelentése az volt, amikor Fodor Gábort >>mosolygó gyilkosnak nevezte" - mondja Hegedüs István.
Kövér 1993. szeptember 10-én jelentette meg ismert cikkét A Fidesz és az értelmiség (Nem válaszcikk) címmel a belső pártközlöny, a Fidesz PRESS hasábjain. A dolgozat, a mából újraolvasva, szinte paradigmatikusan foglalja kicsiny ékkőbe mindazt a frusztrációt, felsőbb- és kisebbrendűségi komplexust, amely a szakításhoz elvezetett. Két hónappal voltunk
Fodorék kilépése előtt,
azon az őszön, amely végül is meghatározta a Fidesz későbbi útját. "Ma egyre többen veszik maguknak a bátorságot, hogy a FIDESZ >>eredeti értékeinek hiteles képviseletét maguknak vagy kedvenc politikusuknak sajátítsák ki." Az akkori Kövér Lászlónak már fáj, hogy a politikusok "nagyon is valóságosnak tűnő hatalmával" szemben állhat "a sajtó szimbolikus hatalma" (akkor még volt neki ilyen), mely a korábbi médiakedvenc, ám a ´93-as székházügyben lekozmált Fidesz népszerűségvesztésének is okozója lehetett. A sajtón belül is külön piszkálta akkoriban a Magyar Narancs irálya. "Úgy kell beállítani, mintha a Fidesz a feministák, homoszexuálisok, anarchisták, a politikai-kulturális-társadalmi margó érdekképviseleti mozgalamként jött volna létre, mintha a Magyar Narancs az első pillanattól fogva nem csupán egy szűk - elsősorban fővárosi - értelmiségi kör avantgárd lapja lett volna, hanem a FIDESZ-tagság, a FIDESZ-szimpatizáló választók tömegeinek kedvenc orgánuma." Kövér doktort ez idő tájt már jócskán idegesítette, hogy sokak fejében még ott volt a Fidesszel kapcsolatban az "alternatív" jelző, hogy "posztindusztriális ökopárttá", "maroknyi embert tömörítő underground csoporttá" akarnának aszalni egy, "a kormányzati pozíció közelébe került pártot". Kövér a jövőbe tekintőn is mondja, hogy "akik elmentek, feltehetően azért mentek el, mert úgy érezték, hogy a napról napra tisztuló FIDESZ-es kép nem teljesen felel meg annak, amit ők megálmodtak".
Eme 1993-as dolgozatában Kövér dr. még a "penklubos" és "magyarokvilágszövetséges" "szemétdombokon" ülő értelmiséget azzal vádolja, hogy "ők igazán a >>belgákat>értelmiségÍgy fejeződik be a cikk, sejtetőn, három ponttal. Az azóta eltelt nyolc év, két parlamenti ciklus jelentős hullámverések után bizonyította: a Magyar Narancs független maradt, a Fidesz ismét népszerű lett. Vesztes csak egy maradt, és azt úgy hívják: Magyar Köztársaság. És erről nem a Narancs tehet...
Vágvölgyi B. András
(Irodalom Kft., 2001.)