Kultúra

Vajon mit csinál egy zenekar, amely minden mérvadó vélemény szerint jó két évtizede volt alkotói ereje teljében? Jelen esetben ez hülye kérdés: előre eladott telt házak mellett koncertezik, és megcsinálja a tizenkettedik albumát - szokás szerint abban a reményben, hogy az eleve (meglehet oktalanul) mindenevőnek feltételezett elfogult rajongókon kívül másoknak is tetszeni fog.

Az eredetileg jogász, bíró író (Bernhard Schlink) többet adott el 1995-ben megjelent regényéből (Der Vorleser), mint Elvis a Love Me Tenderből. S nem tudom, hogy a király hol tananyag, de A felolvasó (magyarul előbb a Helikon, idén az Ulpius-ház adta ki) Németország sok tartományában a tanterv része; a neten is találni iskolai projektleírásokat, hogy hogyan lehet feldolgozni a tanórákon. S ha ez nem lenne elég, a kritikusok egy része is hozsannázva fogadta, bár itt már közel sem ennyire egynemű a kép, kapott is rendesen, például Angliában 2002-ben volt egy nagy vita a Times Literary Supplement hasábjain, hogy ti. relativizálja a bűnösséget, holokausztáldozatok nem szerepelnek benne, a tettesekkel szemben akar szimpátiát kelteni, kultúrpornográfia és holokauszt-giccs. Mindazonáltal 39 nyelvre lefordították, s hazáján kívül is olyan konzumcsodákat művelt, mint a York Times bestsellerlistájának meghágása egymillió fölötti eladott példányszámmal.

Annyi drogbáró, terroristavezér és diktátorocska után Hollywood végre pihenhet; megvan az új, tartósnak ígérkező ellenségkép: késsel-villával eszik, öltönye van és vállalatbirodalma, országokat tesz zsebre, keresztnevükön szólítja a bankautomatákat, és saját csapattal indul az olimpián. Aki úgy összeüt egy ilyen corporate thrillert, hogy senki sem röhögi el magát rajta, azé a műfaj kisdoktorija, ám aki tudja ezt frakkban, fordítva is, elegántosan elviccelve a dolgot, az az igazi spíler. Tony Gilroynak mindkét fokozat összejött: -köves-

Nevem Victor, nagy bennem a lőinger - anonim szexfüggők öngyógyító kezelésén ülünk -, szervusz Victor, bátor vagy, Victor! A terápia hopmestere, a legnagyobb dugózúzó a lassan nyolcvan felé bandukoló Joel Grey, aki bár a Kabaré konferansziéja (1972) óta csekély maradandót alkotott, inkább a "bokréta a filmek kalapján" szerepkörben tündökölt, vagyis mindig roppant sikkes volt felléptetni őt, most is sokatmondóan hozza a sztenderdjeit: néz és vigyorog. S ha ehhez még hozzávesszük, hogy filmünk a Harcosok klubja irodalmi alapanyagát szerző Chuck Palahniuk művének adaptációja, hát ideje lassan ablakot nyitnunk, mert vágni lehet a kúlszagot. Mellesleg a könyv magyarul is megjelent, 2007-ben a Cartaphilus Kiadónál, Varró Attila fordításában, Cigányút címen (úgy tűnik, ez nem annyira tetszett a dvd forgalmazójának; olvastam is egy helyen Fulladás vs. Cigányút tárgyú felszólalást - a lényeg, hogy ne legyen semmi kőbe vésve). És mondok még valamit, Anjelica Huston dzsal kiskamasz fiacskájával egy - feltehetően lopott - iskolabuszon valahol Amerikában (nem, majd kölcsönözték; anyám, add el a házat: már a felénél olyan sok!).

Normális esetben nem színikritika tárgya a színész sorsa - az meg még kevésbé, hogy vajon kinek a kezében van, mármint ez a bizonyos sors, a színészé. Releváns kérdés egy nem kritikában, hogy van-e "osztott felelősség", mint egy koccanásnál: fölmerül-e egy személytelen szakma, a színház felelőssége is.

Az egyik legrégebbi, kortárs képzőművészettel foglalkozó műtárgypiaci szereplő, a Dovin Galéria az előző évek tematikus kiállítássorozatát folytatva a 2008/2009-es évadban fiatal magyar szobrászok egyéni kiállításait mutatja be a nem különösebben felrázó Társunk az alak címmel. A meghökkentő és fanyar humorú munkáiról ismert Kovách Gergő - aki az ezredforduló óta tartozik a galéria "kötelékébe", és ily módon már ötödik egyéni tárlatánál tart - most bemutatott tíz munkája kiválóan példázza a műkereskedelmi elvárások és az önkifejezés közötti feszültségeket, illetve azt, hogy ezen belül milyen egyéni stratégiákat alkalmazhat egy kortárs művész. Dékei Kriszta

A Városliget a végletek terepe, odafent a Gundel, a mélyben szikkadt sült kolbász. Átmenet nincs, legfeljebb alacsonyabb árfekvés, a terület többi, komolyan vehető étterme inkább felső középkategóriásnak mondható, ám a "klasszikus" kisvendéglő továbbra is hiánycikk. A Robinsont nem lehet nem észrevenni.

Mindig irigyeltem az országokat, ahol a reggelizésnek komoly kultúrája van. Ahol az emberek egyetlen kávéból és egy croissant-ból rituálét tudnak teremteni, és ahol egy hosszú, nyugodt vasárnap délelőtt előkerülnek a lábasok és serpenyők, a rántották és tükörtojások, akár még néhány pohár pezsgő is.

Sztupa hirtelen odakapta a szemét Trochéra. Jó, akkor rispetto - mondta az, de ugyanavval a levegővel folytatta is: lenne előbb itt egy kis elintéznivaló, utána beszéljünk csak az üzletről.

...Ébresszed a magyar népet! - szól a mozgalmi májusköszöntő szövege, s e heti ajánlónk, melyet már a múlt alkalommal jó előre az operaházi Májusünnep és Cecilia Bartoli két MűPa-beli koncertjének hírlelésére ígértünk el, készséggel csatlakozik a nemzet zenei érdekű tavaszi költögetéséhez. Mert még a május beköszönte előtt, de már az emlegetett Májusünnep keretében premier lesz a mi utcánkban: a Händelt (is) ünneplő évben valahára megvalósul Kovalik Balázs régi álma, a Xerxes operaházi bemutatója (április 30., hét óra).

ELÕADÓI JOGDÍJAK Az Európai Parlament 50 évről 70 évre emelte a zenészek előadói jogdíjának időhatárát, éppen úgy, ahogy a zeneszerzők alkotásai is 70 éven keresztül jogdíjkötelesek. A módosítás nem visszamenőleges hatályú, csak új hangfelvételekre érvényes - ráadásul még a 27 tagállamnak is el kell fogadnia. NÉMET FILMDÍJ Florian Gallenberger műve, a John Rabe nyerte a legjobb film díját az idei német filmdíjak gálaestjén, s díjat nyert a címszerepet alakító Ulrich Tukur is: a megtörtént eseményeken alapuló film egy német üzletemberről szól, aki kínai civileket próbált menteni az 1937-es japán támadás idején.

Miért olyan sikeres Stieg Larsson regénye számos országban? Hogy Svédországban miért, az többé-kevésbé érthető: a szerző az egyik legjobb lap (az Expo) főszerkesztője volt, a szélsőjobbos erők nagy ellenfele, megvesztegethetetlen és erős újságíró. Három részt fejezett be a Millennium-könyvekből, folytatta volna tovább is, de ötvenévesen meghalt.

Noha Karinthy Ferencet alighanem komoly hiba lenne lapunk Elsüllyedt szerzők című sorozatának ügykörébe sorolni (hisz lám, az Ulpius egy teljes életműsorozatot bazíroz írásművészetére és ismertségére), azért a valaha oly közkedvelt Cini irodalmi ázsiója érzékelhetően megsüllyedt a nyolcvanas évek, s különösképp 1991-es halála óta.

Kis vidéki villa csendes kerttel, a házban könyvek és képek. A balatonfüredi fordítóházról kevesen tudnak, pedig a magyar irodalom közvetítőinek átmeneti otthona kultúránk egyik legfontosabb helye. Akkor is az, amikor nem tartanak benne jelentős európai konferenciát - most viszont éppen erről volt szó.