Kultúra

Hovatovább tényleg úgy tűnik, hogy a kiállításokon már főleg mozizunk a járkálás, nézelődés helyett. Van a Mai Manó Ház legfelső emeletén az a bizonyos Napfényműterem, ahol egykor maga a névadó készítette a falra festett háttér előtt a felvételeit - itt helyezték el a készüléket, amin egy portréfilm fut Lucien Hervéről. Ebben pedig van egy kedvesen megható részlet, amikor a művész az emlékeik intenzitásától megroppanó idős emberek szokása szerint könnyekre fakad, miközben egy ifjúkori birkózó sikeréről (világbajnoki döntő!) beszél, mint élete legnagyszerűbb momentumáról. Pedig beszélhetett volna arról is, hogy - olvastam valahol - egy időben tagja volt a francia röplabda-válogatottnak.

A képzőművészetben járatlan befogadó leginkább reprodukció formájában találkozik "műalkotásokkal" - ilyenek a lakberendezési áruházak eldugott traktusaiban található, a fal és a bútor színéhez passzoló nyomatok, de a gigakiállításokat hirdető óriási poszterek vagy egy-egy médiasztár kiállításait (festményeit) reklámozó félperces "kis színesek" is. Miközben meg van győződve arról, hogy a művészet valami szent és magasztos, de mindenképpen eredeti entitás, javarészt marketingszakemberek/kreatívok által kiötlött, csinos formába csomagolt termékeket fogad el művészetnek.

Láttam gyönyörű dombhajlatokat, egy tagban álló, beláthatatlan búzamezőket, erdőszámba menő magas kukoricatáblákat, amelyekbe az ember, ha betévedt, órákig bolyonghatott, amíg végre partot ért. Megismertem a párás folyók rekettyéseit és füzeseit.

Láttunk már remekbe szabott ügyészségi önkiszolgáló éttermet, lábszárcsonton forgó lacikonyhát a ravatalozó mellett, üzemi étkezdét a vegyipar fellegvárában. De csupán szabályt erősítő ritka kivétel: bizonyos helyszínek határában csak nagy ritkán álldogál a kulináriai vámos illatozó őrbódéja.

Bartók kolosszális zongoraciklusának címe a mi címünk is, noha Pesten voltaképpen egyetlen igazi kerthelyiség sem található (ezért szinte a semmibe és a kétségbeesésbe fut Kertész lesek rovatunk szerzője), kivéve talán a Fészek belső udvarát, de ott nemrég a "nyári szünet" táblába ütközött a szomjúhozó elme, ami erős megrökönyödést keltett benne, mert hogy egy kerti vendéglőben hogyan lehetséges nyári szünet, ezt talán még a nagy Gottfried Wilhelm Leibniz (képünkön) sem tudta volna megfejteni, pedig ő aztán sokat tudott az úgynevezett önellentmondás jelenségéről. Mindamellett idemásolt szavai megfontolandók, bár feltehetően nem a vendéglátóipar rettentő állapotjai szülték őket, lévén aligha küzdött ilyes gondokkal a hannoveri hercegség jól fizetett könyvtárosaként: "Elménk szűkös befogadóképessége az oka azoknak a téves ítéleteknek, melyeket a jó és rossz dolgok összehasonlításakor hozunk; elvégre nem tudunk két gyönyört egyszerre kellőképpen kiélvezni, és még kevésbé vagyunk képesek akár csak egy gyönyör élvezetére addig, amíg fájdalom hatása alatt állunk.

Aki feltalálta a megsütött tojás műfaját, csakis zseni lehetett. A legbanálisabb rántotta adott helyzetben életmentő lehet (például amikor semmi más nincs az ember kamrájában - ami nyilvánvalóan csak egy rosszízű hipotézis).

DUBAI A CIRKUSZBAN Két dubai cég megvásárolta a Cirque du Soleil részvényeinek húsz százalékát: az üzlet a nemzetközi terjeszkedéshez segíti hozzá a modern cirkuszművészet legismertebb képviselőit, akik hamarosan egy 1800 fő befogadóképességű színház építésébe kezdenek bele Dubaiban. Ez lesz a Cirque harmadik állandó fellépési helye.

"Jelentős írói érdemeiért és különösképpen magas rendű idealizmusról, művészi tökélyről tanúskodó, a szív és a lángész ritka összhangját megteremtő költészetéért" - szólt annak idején az indoklás.

Ha végre itt a nyár, a kritikus már nem álmélkodik azon, hogy nincs színházi holt szezon. Nyáron a színház éppen úgy dübörög, mint egyébként - legalábbis így tűnik föl a különféle műsorfüzetekből és internetes oldalakról. Nos, ez az a látszat, ami csal.

Nem a mindhárom fejéből tüzet okádó sárkány, nem a katonás ütemre lépő agyaghadsereg és még csak nem is az alacsonyan szálló Jet Li látványa tette, hogy oly szép reményeink fűződtek az eleddig két epizódot (és számos közeli rokonként bemutatkozó, oldalági produkciót) számláló Múmia-sorozat harmadik részéhez. Bizony, mi a havasi jetiket (semmi rokonság Jet Livel) vártuk, a horror-arzenál e méltatlanul elfeledett főemlőseit, akiket oly hosszú időn át kellett moziba menet nélkülözni.

Egy Jason nevű fazon kilyuggatva fekszik egy newarki Wal-Mart parkolójában és a kukoricapehelyre gondol. Ez bizony háború.

Nem is lehetne jobb felvezető az idei Sziget nulladik napjára konfirmált Iron Maiden-koncerthez a Kerrang magazin szokásos tribute-lemezeinek (volt már például olyan, amikor a Master Of Puppets huszadik évfordulójára készítettek anyagot: nyolc különféle banda játszotta a Metallica klasszikus albumának dalait) soron következő darabja, az Iron Maiden-feldolgozáslemez. Mivel az Iron Maident mindenki ismeri, és azzal is tisztában van a legtöbb zenehallgató, hogy egy ilyen jellegű anyagon három kategóriát lehet megkülönböztetni (az első az eredeti dal meggyalázása, a második a korrekt iparosmunka, a harmadik pedig az, amikor az illető zenekar igyekszik a nótát a saját képére formálni), talán csapjunk is a lecsóba.