Könnyű utólag okosnak lenni. És oly nehéz elfogadni, hogy a svéd tudósok és akadémikusok sem tévedhetetlenek, nem voltak és nem is lesznek azok soha. A Vöröskereszt alapítása, a röntgensugár feltalálása, az ozmózisnyomás vagy a torokgyík elleni védőoltás felfedezése - 1901-ben, a Nobel-díjak kiosztásának első évében a tudományok terén ezek voltak a máig vitathatatlan indokok. Az irodalomban kicsit nehezebb azért ezekhez hasonló örök becsű érdemeket szerezni. Sully Prudhomme, az első (és, mellesleg, számos többi) díjazott ellen mégis számtalan a (tudatlan) kirohanás, főleg a dolgokat jobb esetben megszépítő mintegy száz év távlatából. Legtöbben Tolsztoj díjazását reklamálják - az egyik forrás szerint az orosz íróóriás szerényen rálegyintett csak a kitüntetés lehetőségére -, és gunyorosan kikacsintva felteszik a kérdést: "Na, ma melyiket olvassuk még a kettő közül?" Csakhogy Sully Prudhomme-kötetet még ha akarnánk, sem tudnánk magyarul kézbe venni, merthogy nincs. És még ahhoz is, hogy a lefordított mintegy negyvenvalahány vershez hozzájussunk, hosszú napokat kell kutakodni, mire mindenféle bársonyborítású ajándékantológiácskában (szerelemről, nőkről) fellelünk egy-egy költeményt. Persze vannak szőnyeg alá söpört minőségi gyűjtemények is, például a Sík Csaba szerkesztette Mindenkori mesterek (1977) vagy a Rácz Olivér műfordításait tartalmazó Csillagsugárzás (1978), emeljünk értük itt szót. Szerencsére Sully Prudhomme "valamikor a kisfaludysták egyik kedves fordítói penzuma volt" (Cs. Szabó László), így az 1903-ban megjelent Anthologia a XIX. század franczia lyrájából című összeállítás második kötete - a könyvtári példány lapjait pont szerzőnknél saját kezűleg kényszerültünk felvágni - 32 költeményt közöl tőle, csak Heredia, az első kötetben pedig Béranger előzi meg orrhosszal.
René Francois Armand Prudhomme Párizsban született, módosabb kereskedőcsaládban. Mérnöki tanulmányait szembaja miatt kénytelen abbahagyni, később jogásznak tanul, végül ösztönösen elkötelezi magát az írás mellett. Azon ritka francia költők egyike, akinek kapcsán nem hallani szaftos történeteket, nem vétett senki és semmi ellen, egyszerűen
csendben, kimérten
haladt előre a maga útján. A romantika és a szimbolizmus közé ékelődő parnasszista költők közé szokás sorolni Leconte de Lisle, Francois Coppée és José María de Heredia mellé. A sikert rögtön meghozó első kötetét (Stances et Poémes, azaz Stanzák és versek) 1865-ben Sainte-Beuve méltatja (az a kritikus, akinek később Proust nekimegy). Mértani pontossággal szerkesztett strófáinak, nemes vésőcsapásokkal kerekített rímeinek nem volt egyetlen kérlelhetetlen kritikusa sem, formai tökélyét kivétel nélkül mindenki elismerte. Korai, érzelmesebb verseire többek között Fauré, Respighi, Gounod és Hubay Jenő komponált dalokat. A magány és a kellő kritikával kezelt melankólia költőjének örök optimizmusát csak az 1870-71-es porosz-francia háború töri meg valamelyest, amelybe kis híján belebénul, áttér hát a komolyabb témákra, a tudomány szépségét, az emberiség történetét és a természetet verseli meg sűrű, pontos és röpke képekben, az emberbe vetett hitét hangsúlyozza egyfajta vallásos pozitivizmussal a Harmadik Köztársaság mintegy hivatalos költőjeként. Ír két nagy poémát az igazságról és a boldogságról (La Justice, 1878; Le Bonheur, 1888 - ez utóbbi a kor nagy kritikusa, Ferdinand de Brunetiére szerint "Darwinra támaszkodó schopenhaueriánus" opus), versben lefordítja Lucretius A természetről szóló értekezésének első könyvét, ahonnan azt igyekszik ellesni, hogyan rendelhető alá a költészet a gondolat kifejtésének, majd az 1880-as évektől több esszét publikál esztétikai kérdésekről, Pascalról és a szabad akaratról. A költészetről, tartalom és forma viszonyáról vallott nézeteit Testament poétique című kötetében foglalja össze, amelyben határozottan tiltakozik a szabad vers térhódítása ellen. Bár többen szívesen emlegetik remeteként, Sully Prudhomme kiveszi a részét a közéletből: megénekli a Zenit léghajó 1875-ös tragédiáját (a 8000 méter fölötti rekordmagasságot a 3 utas közül csak Gaston Tissandier éli túl, aki ezután még hallat magáról), többedmagával tiltakozik az Eiffel-torony építése ellen, és az elsők között áll Dreyfus mellé. Kitüntetik a becsületrenddel, majd 1881-ben a Francia Akadémia a tagjai közé választja - elsőként a parnasszista költők közül; a "mester", Leconte de Lisle többszöri aspirálás után csak a mellette mindvégig kiálló Victor Hugo halálával megüresedő helyet kapja meg 1886-ban -, minek kapcsán a pár évvel fiatalabb, a Parnasse esztétikájától fokozatosan eltávolodó Verlaine úgy nyilatkozik, hogy "az a híres Törött váza (magyarul 3 fordításban is megjelent, Kosztolányi vezet) lett Sully Prudhomme veszte, az ostoba közönség túlmagasztalta ezt az ügyes zsengét, és nem vett tudomást költészetének sokkalta figyelemre méltóbb szépségeiről". Diszkréten, de folyamatosan jelen van az irodalmi életben, 1891-ben például Jules Huret őt is felkeresi az irodalmi fejlődést firtató körkérdésével.
Magyarul Sully Prudhomme-ról az egyetlen valamirevaló írás a Nyugat első számában jelent meg, "előkelő szív"-et és "mély elmé"-t emlegetve Szász Zoltán áll ki költői érdemeiért, aztán 1937-ben, szintén a Nyugatban Cs. Szabó László reménykedik a "pörfölvételben". Újabb pár évtized elteltével Hegedüs Gyulának már csak a vagdalkozásra telik: "A véleménytelenségét fejezte ki úgy, mintha véleménye volna." Az 1978-as Világirodalmi kisenciklopédia gyakorlatilag teljesen elfeledett szerzőnek titulálja, joggal, de mintha szándékoltan is, pedig az egyik szerkesztő, Köpeczi Béla nemcsak olvas, hanem értekezik is franciául.
Úgy tűnik, Sully Prudhomme-nak a díj nem hozott semmiféle pluszelismerést még Franciaországban sem, ahol a kapott summából alapítványt létesített fiatal költők kiadásának megsegítésére. Most már ne irigyeljük tőle.
Le Parnasse
Mint az irodalmi iskolák nagy része, a Parnasse is tiltakozásul jött létre, márpedig a romantika túlzott érzelmessége és középkor-mániája ellen. Az alaptézisek az 1840-es években körvonalazódnak, amikor is Théophile Gautier meghirdeti a l'art pour l'art esztétikáját. A parnasszista költők mindenekelőtt a szépség ideálját, a mesterségbeli tudást és a személytelenséget tartják szem előtt, a latin kultúra helyett a görögöt, a festészet helyett a szobrászatot és az építészetet részesítik előnyben. Ha épp leíró költészetet művelnek, leírásaik nem annyira színeikkel és árnyalataikkal, mint inkább végtelen pontosságukkal és plasztikusságukkal tűnnek ki. Számukra a költészet nem úri huncutság, kemény munkával törnek a művészet távolba vesző csúcsaira. Tisztában vannak azzal, hogy írásműveik csak egy értő, szűk elitet képesek megszólítani.
Sully Prudhomme több szempontból is kiválik a parnasszista költők sorából, de pályatársai mindvégig tisztelettel és csodálattal adóznak művészetének: eltávolodik a személytelenség ideáljától, filozófiai fejtegetései megannyi belső drámát rejtenek, szabályos strófákba szedett tudományos érdeklődését pedig nehéz lenne haszontalannak titulálni. Idővel egyre gyakrabban ítéli el az autonóm művészet önző szolgáit, amikor a politikai-történelmi helyzet szerinte nem teszi lehetővé, hogy távol tartsák magukat a közügyektől. Az 1880-as évek derekán megjelenő szimbolizmus kritikája nála már nem csak formai kérdés, egyfajta irodalmi patriotizmus kap hangot benne.
Az 1860-as évektől az 1890-es évek majdnem végéig virágzó költői irányzatot aztán a tagadhatatlanul több formai és tematikus újítást hozó szimbolizmus feledteti el a 20. századdal. Hiába látszanak markáns nyomai például Charles Péguy vagy Paul Valéry költészetében, hiába a poétaként velük induló (1921-ben Nobel-díjat kapó) Anatole France állandó méltató szavai, az utókornak nem elég a szépség efféle kultusza. Az 1929 óta tartó hallgatást csak 2005-ben törte meg Franciaországban egy nagymonográfia.