Kultúra

"Jól eltátottam a számat, amikor megnéztem: mit keres ez a rengeteg szereplő abban a filmben, amit Emma Thompson és én forgattunk?!"

Nehezen találni még egy olyan zenekart a kurrens popzene élvonalában, mint a Coldplay. Meglehetősen bizarr, de a legtöbb toposz, ami egy zenei újságíró agyából csak kipattanhat, a londoni társaság kapcsán került elő az elmúlt években: a 2000-es évek U2-ja, a Radiohead-iskola éltanulója, a családanyák és az érzékenyebb lelkületű tinik közös mentsvára és így tovább. Pedig nem érdemes túlbonyolítani: Chris Martin és kompániája szimpla popzenekar, néhány igen erős és emlékezetes dallal (Yellow, The Clocks, In My Place, Don't Panic, Fix You így, első körben), minimum egy kimagaslóan erős lemezzel (Parachutes és/vagy a Rush Of Blood...) és - ha túl tudunk lépni a "nyálas hangú, szomorkodó Chris Martin" sztereotípián - egy sokoldalúan tehetséges dalszerző-énekessel.

Az a tévhit (nevezzük rajongói reménykedésnek?), hogy a házimozizás elterjedésével itt a kánaán, és csak leugrom a sarokra sörért, cigiért és mondjuk a komplett Risi-életműért, még a korai VHS-korszak hurráoptimizmusának sara. Mert míg a dohányáru- és alkoholellátással azóta sincsenek problémák, a hazavihető életművek - volt időnk kitapasztalni, hiszen az ún. jobb körökben már a DVD-érát is a pattintott kőkorszakhoz szokás hasonlítani - csak nehezen akarnak összeállni. Dolgoztak volna egy stúdiónak (mint nagy korszakában Kubrick a Warnernek), akkor most lehetne összkiadás és faltól falig díszdoboz, de nem: a mitugrász művészek - pfuj! - bárkivel leálltak, akik állták a kamerabérletet. Allen még az istenes esetek közé tartozik: a homályos kezdeteket leszámítva mindössze két munkaadónál fordult meg a kilencvenes évek elejéig, és csak ezután kezdődött máig tartó vándorlása mecénástól mecénásig. A nyolcvanas évek termése nem aprózódott el, mint a legtöbb gondolkodó filmes munkássága: a filmtár egyben maradt, de úgy látszik, elég magas polcon ahhoz, hogy csak mostanra érjen el hozzánk, ötös csomagokban. Az első öt közül a legkorábbi, a Broadway Danny Rose '84-ből a legszebb darab. Már a nyitány is remek: régi, kiszuperált show-business arcok sztorizgatnak egy Broadway környéki bár hátsó traktusában, ahogy azt - mint arról beszámolt - ifjan maga is gyakorta tette egy-egy éjszakába nyúló kabaréfellépés után. Egytől egyig valódi pofák, miként a helyszín is az (ma is működő műintézmény, a Carnegie Hallal szemközti Carnegie Deli), egyedül a közmondásos pechvogelről szóló anekdota kitalált. Danny Rose-ról szól a teli szájjal elbeszélt, jóízű visszaemlékezés, a város messze legszerencsétlenebb impresszáriójáról, aki filléres tehetségekkel házalt, amíg aztán rá nem akadt végre egy dollárra váltható bárénekesre, akivel viszont egy kikapós maffiamaca és némi keserű élettapasztalat is járt. E nem túl nagyra becsült műben minden összejött; még az is, hogy a keresztanyát Mia Farrow, a lecsúszott bárénekest pedig (miután sem Stallone, sem De Niro nem vállalta) egy lecsúszott bárénekes alakítsa, aki soha, sem korábban, sem a későbbiekben nem szerepelt vásznon. A fekete-fehér is jó: a visszaemlékezőknek némi dokumentarista hitelt, a keserédes anekdotának pedig a Manhattan óta nem tapasztalt, finoman szürreális derengést ad. Ami viszont itt még csak része a játéknak, az az ötös fogatot (időben) záró, 1992-es Árnyék és ködben maga a játék: a fényfestés. Hiába az Allen által alakított, saját árnyékától is rettegő kafkai kisember, a drámafronton ezúttal vállaltan minden jelzésértékű. Ami viszont életre kel, az maga Murnau doktor és az expresszionisták fény-árnyékból szőtt, szép szörnyetege (operatőr: Carlo Di Palma). Hasonló az eljárás A másik nő című filmben is. Ez a film - amellett, hogy Gena Rowlands nagyot játszik (hideg intellektuel, akinek elfojtásból van az otthonkája is) - mutogatós bácsi módjára hívja fel magára a figyelmet: jöjjenek csak közelebb, hadd mutassam csak meg, mekkora a Bergmanom. Szó se róla, elég nagy neki, de mégsem az igazi, dacára, hogy Bergman állandó operatőrét, Sven Nykvistet is megnyerte magának (és utána még néhány későbbi filmjének). A hálátlan utókor azt is felhánytorgathatja, hogy ugyanazt a csavart, ami itt megágyaz a drámának (az írónő akaratlan fültanúja lesz a szomszédban zajló pszichoterápiának, és a hallottak beindítják a fantáziáját), a későbbiekben Allen egy zenés bohózatában is elsütötte a vígjátéki hatás kedvéért. Persze egy olyan vaskos életműben, mint amilyen az övé, békésen megfér akár kétszer is ugyanaz a poén, de azért van némi különbség a fáradtság számlájára írandó önismétlés és a vállalt folytonosság között. A Bűnök és vétkek például szinte ugyanabból a biztonságot sugárzó, nagypolgári nappaliból indul, mint a Hannah és nővérei, de ezúttal nincs helye a "kéne egy kis sperma" jellegű poénoknak. Allen ugyan pont ugyanazt a karaktert játssza, mint három évvel korábban (a nevetés tárgya ezúttal nem a tévéproducer hipochondriája, hanem a dokumentumfilmes

Az még csak hagyján, hogy az érdekes énekes (pályájának a) fenekére nézünk, de még ennél is többről van szó. Az úgy várt filmmű az amerikai kultúra természetéről nyilatkozik.

Az ötletgazdák szerényen Budapesti Wagner-napok 2008 névvel illették nagyszabású vállalkozásukat, mely idén arra volt hivatott, hogy a tavalyi fél ciklust négyestés egésszé forrassza össze. A svájci idegenvezető messzebb ment. A walkür első szünetében a táblácskájánál uzsonnára gyülekező csoportjának ezt írta: Wagner Festtage.

Mi a kapcsolat három madár, Man Ray, az udaipuri Lake Palace Hotel, Leni Riefenstahl öccse, egy 1934-ben készült esernyőtartó, La Jana egzotikus táncosnő, Alessandro Antonelli építész 1840-ben emelt torinói háza, egy Compaq nk 7000 típusú számítógép, a bengáli tigris és az Indaurai Vám- és Fogyasztási Adóhivatal Körzeti Megbízotti Hivatalának székhelye között?

Tizenöt évesen szétlőtték a lábfejét. Alig élte túl. Bosszúra vágyott, erre is biztatták. "A hadnagy a foglyokra mutatott. Egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy pont ők voltak azok, de akkor bármilyen fogoly megtette volna. Hátrakötött kézzel felsorakoztattuk őket, mind a hatot. Belelőttem a lábfejükbe, és egy napon keresztül néztem a szenvedésüket, majd végeztem velük, hogy végre abbahagyják az üvöltést. Mindegyiknek a szemébe néztem, és láttam, ahogyan tekintetük feladja a reményt és megmerevedik, mielőtt meghúzom a ravaszt. Bosszantott a néma tekintetük." Megállás nélkül marihuánát szívott, brown-brownt (lőporral kevert kokain) szippantott, és telenyomta magát mindenféle nevenincs kapszulák tartalmával - egész heteket töltött alvás nélkül. Ebben az állapotban került egy nemzetközi jótékony szervezet átnevelő központjába, ahol a gyerekkatonákat úgy szoktatták le a drogokról, hogy egyszerűen nem adtak nekik. Hónapokig tartottak az átállás kínjai. "Veszélyesek voltunk, és egyedül a gyilkoláshoz értettünk." Aztán sikerült visszailleszkednie a békés kamaszéletbe, magához vette egy távoli rokon, de itt is utolérte a polgárháború. Csoda, hogy él, hogy az Egyesült Államokba került, tanulhatott, és könyvet írhatott gyerekkatonaéveiről.

Csak sejtések vannak arra nézve, pontosan mikor születhetett ez az olvasók elől mostanáig eltitkolt Szép Ernő-regény. Annyi bizonyos, hogy a szerző 1945 után készült el vele, abban a hátralévő nyolc évben tehát, melynek maga tette közzé belső számvetését házi készítésű, szomorú bonmot-jában: "Szép Ernő voltam" - köszönt az életből kifelé tartó író és emelte kalapját. A Natália annál is érdekesebb felfedezés, mivel az író, aki ebben a regényében már álruhát sem választ, hogy saját magáról írjon, e könyv oldalain még jól hallhatóan így mutatkozik be: "Szép Ernő vagyok".

Ha a Tanácsház téren szálltok le a HÉV-ről, rögtön menjetek át a járdaszigettel szemben az utca túlsó oldalára - így oktatta Sztupát és Trochét Telek és Kurilla, a két helyi erő történetünk előtt úgy két héttel. Azért küldték pont őket a központból, mert ismerték "mafa urat, mondjuk Kurilla csak felületesen, de Telek úgyszólván a barátja volt.

A búzából készülő, finomra őrölt, szemcsés bulgur már nálunk is kapható, elsősorban bioboltokban, ill. közel-keleti élelmiszereket áruló üzletekben.

A jövő héten, északi élményeink után végre pihenni térünk, durcás rozmárként nyúlunk el a rádió és a CD-játszó elé terített fókabőrünkön, jéghideg fjord vodkát kortyolunk szlöjd-mártással; Hanslickot olvasunk vagy kedves Nietzschénket, netán Carlról, a Beethoven szerencsétlen unokaöccséről szóló köteteket búvároljuk, és legfeljebb a Kocsis Zoltán dirigálta koncertre bújunk elő jégsátorunkból (MűPa, június 26.) melyen a MÁV Szimfonikusok játszanak, Csajkovszkij giccshegedűversenyét Vadim Gluzman húzza, miközben peckesen kihagyjuk a nemzetközileg jegyzett jeles kókler, Philip Glass hangversenyét (MűPa, július 3.). Koncert híján marad tehát az otthoni ejtőzés és sóvárgás valami nagy művészpálya iránt, és erre a legalkalmasabb olvasmányok egyike Denis Diderot (képünkön) Rameau unokaöccse című költői-filozofikus dialógusa, a dilettáns, a maga korlátait jól ismerő és ettől szenvedő középszer hatalmas vallomása.

Szentes zuhogó esőben is szép, három lépés után már térdig vizesek vagyunk - kertész lesről ma sem lesz szó, idén már hányadszor is? De legalább a város "feltérképezéséről" sem. Átböngésszük az első utunkba eső - cukrászdának vélt - kávéház kirakatát, egész meggyőző a választék.

kulthírek