Egy éve (lásd: A gyűrű fele, Magyar Narancs, 2007. június 14.) nem gondoltam volna, hogy a Fischer Ádám által motorizált Wagner-napok ilyen rövid idő alatt ekkora nemzetközi érdeklődést váltanak ki; hogy a vitathatatlanul magas művészi színvonal úgy vonzza majd Budapestre Wagner híveit, mint Nibelungot a Rajna partjára az aranyfény. A MűPa parkolójában sorakozó osztrák, svájci és német buszok igazolták a Wagner-fórumok bejegyzéseit: a produkció (vegyük ide a két évvel ezelőtti Parsifalt is) rövid idő alatt Bayreuth és Bécs vetélytársa lett, vérmesebbek szerint le is gyűrte amazokat.
Csütörtök
Én úgy láttam, hogy A Rajna kincsét tavaly - miközben a "koncepcióban a zenét illeti az elsőség" (Christian Martin Fuchs, az előadások dramaturgja) - erőteljes színházi ambícióval tették fel a koncerttermi dobogóra. Mindenki igyekezett is megfejteni a vetített képeket, az aktualizálás gesztusait, a bábokat, a táncosokat, a koncerttermi előadás és az intenzív színészi jelenlét inspiráló feszültségét. A nagy trükk Loge főszereppé avanzsálása volt, nem mellesleg Christian Franz frenetikus alakításában. A rendező-díszlettervező Hartmut Schörghofer hatásosan jelölte ki a játék kereteit ahhoz, hogy a néző különösebb erőlködés nélkül vonatkoztassa önmagára a mesét, a mítoszt, a világdrámát - tetszés szerint. S miután a keretépítés feladatát egy röpke 150 perces lendülettel Schörghofer megoldotta, a hátralévő három napon nem igyekezett újabb és újabb ötleteket aggatni a koncepcióra. Minden irónia nélkül meg kell állapítani, hogy ezzel teszi a legtöbbet, s igazat ad Fuchsnak. Az istenek alkonyában némileg meglódult a fantáziája, de az ívben ez nem okozott törést. A keretről annyit még mindenképpen el kell mondani, hogy másodszorra könnyedén el lehetett tekinteni tőle; ismét csak kalaplengetéssel kell megállapítani, hogy ez az erős vizualitású, multimediális koncepció mennyire nem tolakodó, és mily természetesen viseli önnön feleslegességét. Ennek belátása vezet oda, ahová már tavaly is eljuthattunk volna: ezt a Ringet a színészek teremtik meg. S mivel ők egyben énekesek is, az alakítások korpuszának van hangi dimenziója is. Itt aztán egy újabb "inspiráló feszültség" indukálódik, mely jelentősebb és érdekesebb a koncertterem és a színház feszültségénél.
Alan Titus Wotanja például nem olyan karakteres alakítás, mint egy éve James Johnsoné. A hang talán szebb. Azért e "talán", mert Titus nem volt igazán meggyőző formában. Most is Loge volt a főszereplő, de a haloványabb Wotan adta meg A Rajna kincse alaptónusát, és ez a mesetónus volt. Kesereghetünk ezen néhány percig, többet nem érdemes. Mert megint nagyszerű volt Hartmut Welker (Alberich), és volt egy porig alázottságában gyilkos vágyakat cseperegtető remek Mime (Michael Roider). Roider csütörtöki alakítása a szombati Siegfriedre készített fel, nagy reményeket keltett, és többet is tett a remények beteljesítésénél. Az óriások szerepében két új arccal ismerkedtünk. Fasolt (Jan-Hendrik Rootering) szószátyárságával tűnt fel, tudtuk, hogy aktivitása csak erre az estre szól. Gyilkosának hallgatásai megdöbbentőek volt. Fafner szerepében az a Walter Fink lépett fel, aki tavaly és idén is A walkür Hundingjaként keltett borzongást. Finknek olyan basszusa van, mely - rácáfolva a fizikára - már a megszólalás előtti szünetben is gyomorba vág. Még meg sem szólal, már átérezzük Sieglinde házasságának minden poklát. Fink esetében a hang és a test korpusza tökéletesen fedi is egymást. Nem volt kérdés, hogy a szombati Siegfriedben Fafner-sárkányként is átütő lesz. Az már meglepett, hogy ez a hang akkor is él, ha a színfalak mögül kell szólnia, és az is meglepett, hogy a halál méltóságát is megrendítően hordozza. Németh Judit (Fricka) tündökölt ebben az erős mezőnyben, és elégedettséggel hallgathattuk Herczenik Anna (Freia), Fekete Attila (Froh), Oskar Hillebrandt (Donner) és a rajnai sellők (Wierdl Eszter, Gémes Katalin, Gál Erika) énekét is.
Péntek
Türelmetlenségünkben A walkür első felvonását annak a bosszankodásnak szenteltük, hogy idén miért nem Christian Franz énekli Siegmundot. Sokakkal együtt magam is keveselltem, hogy Stig Andersen a hívatlan vendég toporgásában ragadta meg az űzött Wälsungot. (Egyébként tényleg nem hívta senki, de ettől még nem kellene Sieglindének beleszeretnie.) A két művész között akkor éleződött ki a különbség, amikor Andersen Franz tavaly megcsodált fojtott Tavaszi dalát próbálta reprodukálni: ezt bizonyára Fischer Ádám kérte tőle. Aztán Sieglinde sem győzött meg azonnal. Pedig Evelyn Herlitzius másfél órával később (majd szombaton) úgy dalolt, hogy rajta kívül senki sem kapott levegőt. Játékában és énekében a német expresszionizmus elevenedett meg, a földszellem beszélt belőle, elementáris Lulu lehetne belőle. A balett-táncosnak (!) készülő Herlitzius a Siegfriedben nem mellesleg a molett Brünnhildék alkonyát is bejelentette. A második felvonásban a szemüveges Andersent is meg kellett szeretni. Wotant a másodállásban istenszobormodellként dolgozó finn basszbariton, Juha Uusitalo énekelte. A darabot (illetve a rendezését) a mítosz felé tolta, igazolta, hogy ez a színrevitel három különböző Wotant is képes kiszolgálni. Amikor pedig mélyen valkűrlánya szemébe nézett, s talán meg is csókolta (miként Wagner a "dőlt betűs" részben kéri), a romantikus interpretáció hívei is elégedetten dőlhettek hátra. Németh Judit előző napi formáját múlta felül, és tavalyi Frickájához képest is árnyaltabb figurát teremtett. A zenekar egyre inkább magára talált. A Rajna kincsében még érződött néha valamiféle délutáni bambulás, a rézfúvósok sem mindig maradtak észrevétlenek, de a Tűzvarázsra az együttes elérte azt a magasságot, melyről csak felfelé lépett el olykor-olykor. Ezt a 2008-as Ringet a Rádiózenekar nyugodtan beírhatja aktualizált curriculumának első bekezdésébe.
S mivel menet közben rájöttünk, hogy nagyon okos nézőként nem tudjuk kiosztani a Ring szerepeit, Susan Bullock Brünnhildéjének megértésére adtunk magunknak 48 óra gondolkodási időt. Nem kell várni viszont a nyolc walkür magasztalására, szívem szerint sztereóban zengném dicshimnuszukat, csak az lenne méltó nagy terű előadásukhoz.
Szombat
Eljött hát a Siegfried, Christian Franzzal a címszerepben. Köpcös, pocakos, nyakanincs ember, felkopó homlokkal. A szó semmilyen értelmében sem hős, legalábbis hasonlíthatatlan. S éppen ez teszi tökéletes Siegfrieddé. Nem hőstípus (tehát nem egy ideálforma n-dik alakja), hanem valóban az egyetlen. Ennyit a korpuszról. S mielőtt rátérnénk a hang korpuszára, szóljunk játékáról. Magamban az operaszínpad Klaus Maria Brandauerének neveztem el, nincs olyan figura, akinek a jelmeze lötyögne rajta, az a trükkje, hogy minden figurát ugyanabban a jelmezben alakít. Egyszerűen ő lesz Loge, ő lesz Siegmund, ő lesz Siegfried. Persze a nagy tudású, Wagner-diszkográfiával barázdált agyúak legszívesebben a karakter-tenorok fachjába száműznék őt, "jó Mime lehetne belőle" - mondják. Igazuk van, annak is tökéletes volna. A hang, helyesebben az éneklés módja, melódiaérzékenysége, tagolása, dikciójának elevensége szólamának minden nyolcadában játszik, csukott szemmel is látom, ahogy Christian Franz minden porcikája együtt él a szereppel. Az ő Siegfriedjének integráns része a bohóckodás, az ugratás. Michael Roidertől erősen maszkírozott Mimét kaptunk. Herlitzius pedig Brünnhildeként ébredt tűztől ölelt szikláján. Amikor az asszonyiban anyját kereső Siegfriednek Herlitziust adja a sors, nem csodálkozunk, hogy Sieglindének hiszi: "Nem halt meg az anyám? Mostanáig csak aludt?" A szombat utolsó jelenete (Brünnhilde felébresztése) tébolyító volt. A franz-iskánusok a kijárat felé tántorogva nyafogtak, hogy nem ez a pár fog visszajönni vasárnap. Én is szívesen megfeledkezem a garat anatómiájáról, tűzre vágom gégészeti szakvizsgámat, és követelem, hogy Franz énekelje végig a Loge-Siegmund-Siegfried, Herlitzius pedig a Freia-Sieglinde-Brünnhilde (ahol lehet) szerepsort. De józanodjunk ki! Nem elég pusztán eljátszani azzal a gondolattal, látni és hallani is kell azt, hogy bizonyos szerepek (pl. Fafner-Hunding-Hagen) egymás sarkára lépnek? Hát nem a képzelet használatára tanít Schörghofer és Fischer Ringje? S vajon a teljes ciklusra vonatkoztatott újszerű értelmezési javaslat jelzésére nem elég a piros frakkos néma táncoskomikus szerepeltetése? ' Loge, az isteneket kényszeredetten szolgáló "libbenő láng", akinek terve van a szabadulásra. S e tervet hol Siegmund, hol Siegfried, hol pedig Brünnhilde hajtja végre, öntudatlanul.
Vasárnap
Amikor Az istenek alkonyának előjátékában a három norna eltűnik a mélységben, egy metropolis éjszakai képe jelenik meg a háttérben. A koncerttermi közönség fele ekkor a sziklakórház fagyos leheletét érzi tarkóján, a másik fele nem. 'k külföldiek. Mit sem tudnak Térey János lakóparkjáról. Mi pedig tudomásul vesszük, s nem magyarázzuk túl.
Brünnhilde most ismét Susan Bullock. Teljes értékű, autonóm alakítás, az éneklés művészetének és kultúrájának iskolapéldája. Érzésem szerint elsősorban nem praktikus okok miatt énekelte épp ő péntek és vasárnap Brünnhildéjét, miképp az sem véletlen, hogy Sieglindét a szombati Brünnhildében (túl az anyakomplexus megerősítésének szándékán) folytatni kellett. Ugyanis két Brünnhilde van. Az egyik (Bullock) Wotan lányaként, majd hitvesként a törvények szelleméhez igazítja cselekedeteit, a másik (Herlitzius) a törvények szellemén való túllépés, a felszabadulás eksztázisában él. Herlitzius Wotan ítéletéből születik újjá, ugyanazzal az elementáris lendülettel töri át korábbi létezésének korlátait, mint a vérfertőző-házasságtörő Sieglinde a sajátjait. Ez a lendület bizonytalanította el Stig Andersen Siegmundját már az első percekben, amikor Sieglinde ártatlannak nem mondható hanghordozással és fokozhatatlan vibrálással vizet ad a sebzett Wälsungnak. Ennél korábban nem is lehetne a végzetes pályára állítani A walkür első felvonását, s ennek - meggyőződésem - nyoma van a partitúrában is. Ez a vibrálás idegen a szolgálatot teljesítő walkürtől, és aláásná Brünnhilde tragédiáját Az istenek alkonyában. Brünnhilde sorsának beteljesülését ugyanis egyetlen szó jellemzi: bölcsesség. Miféle vibrálásnak van itt hely? Susan Bullock a test és a hang tökéletes szintézise volt. Vita nincs. Éjjel fél tizenegykor a közönség tombolt és nem is vitázott. Ünnepelte a többieket is, a Waltraute-jelenetben naggyá lett Cornelia Kallischt, a törpe gigászi fattyát adó Matti Salminent, a beugrással Gunthert mentő Oskar Hillebrandtot, a bánatos érzékenységű Gutrunét éneklő Markovics Erikát. Bőven megérdemelte a bravókat Stig Andersen Siegfriedje is. A zenekar feljött a színpadra, néha nehezebb hajlongani, mint végigzenélni négy estét.
Jövőre megint lesz teljes Ring. Akkor folytathatjuk a történetmesélést, mondjuk a párkapcsolat, a család, a szerelem békaperspektívájából. És érvelhetünk majd a négy opera önállósága mellett is. Feltéve, hogy van még rá jegy.
Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, június 19-20-21-22.
