Odabenn a harmincas évek zenéje szól, kifejezetten diszkrét muzsika. Szerény, de csinos bútorok, semmi erőltetett kávéháziasság. Ennél már csak az tetszene jobban, ha nem lenne benne galéria. Bár akkor meg hogy hívnák?
A felszolgáló kissé szűkszavú - a mogorva talán túlzás -, így persze mindig jobb, mint ha szószátyár lenne, bár ki tudja. Egy kis segítség talán jól jönne, mert az étlap hosszú és izgalmas. A levesek közt a lecsóval kiegészített aratógulyás (520 Ft), a hideg gazpacho - joghurtos (?) zöldségleves pikáns fűszerezéssel - és a lestyános csorba között (mindkettő 450 Ft) "őrlődünk", végül az utóbbit választjuk. Talán túl húslevesszerű, kicsivel több káposztát el tudtunk volna képzelni; de a lestyán (más néven: löböstök, lóstya) miatt mégis elégedetten tesszük le a kanalat.
A főételekből - hogy csak a döntőseket soroljuk - az Attila kedvencének hívott, tejszínes rokforttal kísért csirkemellcsíkok, az ajvárral tálalt nyolc csevapcsicsa (darabja egy százas) és a tokaji sertésborda közül (1050 Ft) megint az utolsót választottuk, svájci burgonyával (350 Ft). Igazán szép tál érkezik két szelet gombás májjal töltött bordával és a sajtos-tejszínes szósszal megerősített újkrumplival. Mindkét hús olyan, amilyennek lennie kell, a krumplinak nagyon jót tesz az ideális állagú olvasztott sajt. Pár fokkal minden melegebb, mint kellene - de nem használnak mikrót. Ki érti?
A feltűnően nagy adag után - a svájci burgonya egy szerényebb konyhán főételnek is megállná a helyét - a desszerttől inkább eltekintünk, pontosabban Bailey's frappéra (430 Ft) cseréljük; Pesten ennyiért még a likőrösüveget sem mutatják meg. Rossz választás: meleg. Minden jó, ha a vége jó - általában.
