Az a tévhit (nevezzük rajongói reménykedésnek?), hogy a házimozizás elterjedésével itt a kánaán, és csak leugrom a sarokra sörért, cigiért és mondjuk a komplett Risi-életműért, még a korai VHS-korszak hurráoptimizmusának sara. Mert míg a dohányáru- és alkoholellátással azóta sincsenek problémák, a hazavihető életművek - volt időnk kitapasztalni, hiszen az ún. jobb körökben már a DVD-érát is a pattintott kőkorszakhoz szokás hasonlítani - csak nehezen akarnak összeállni. Dolgoztak volna egy stúdiónak (mint nagy korszakában Kubrick a Warnernek), akkor most lehetne összkiadás és faltól falig díszdoboz, de nem: a mitugrász művészek - pfuj! - bárkivel leálltak, akik állták a kamerabérletet. Allen még az istenes esetek közé tartozik: a homályos kezdeteket leszámítva mindössze két munkaadónál fordult meg a kilencvenes évek elejéig, és csak ezután kezdődött máig tartó vándorlása mecénástól mecénásig. A nyolcvanas évek termése nem aprózódott el, mint a legtöbb gondolkodó filmes munkássága: a filmtár egyben maradt, de úgy látszik, elég magas polcon ahhoz, hogy csak mostanra érjen el hozzánk, ötös csomagokban. Az első öt közül a legkorábbi, a Broadway Danny Rose '84-ből a legszebb darab. Már a nyitány is remek: régi, kiszuperált show-business arcok sztorizgatnak egy Broadway környéki bár hátsó traktusában, ahogy azt - mint arról beszámolt - ifjan maga is gyakorta tette egy-egy éjszakába nyúló kabaréfellépés után. Egytől egyig valódi pofák, miként a helyszín is az (ma is működő műintézmény, a Carnegie Hallal szemközti Carnegie Deli), egyedül a közmondásos pechvogelről szóló anekdota kitalált. Danny Rose-ról szól a teli szájjal elbeszélt, jóízű visszaemlékezés, a város messze legszerencsétlenebb impresszáriójáról, aki filléres tehetségekkel házalt, amíg aztán rá nem akadt végre egy dollárra váltható bárénekesre, akivel viszont egy kikapós maffiamaca és némi keserű élettapasztalat is járt. E nem túl nagyra becsült műben minden összejött; még az is, hogy a keresztanyát Mia Farrow, a lecsúszott bárénekest pedig (miután sem Stallone, sem De Niro nem vállalta) egy lecsúszott bárénekes alakítsa, aki soha, sem korábban, sem a későbbiekben nem szerepelt vásznon. A fekete-fehér is jó: a visszaemlékezőknek némi dokumentarista hitelt, a keserédes anekdotának pedig a Manhattan óta nem tapasztalt, finoman szürreális derengést ad. Ami viszont itt még csak része a játéknak, az az ötös fogatot (időben) záró, 1992-es Árnyék és ködben maga a játék: a fényfestés. Hiába az Allen által alakított, saját árnyékától is rettegő kafkai kisember, a drámafronton ezúttal vállaltan minden jelzésértékű. Ami viszont életre kel, az maga Murnau doktor és az expresszionisták fény-árnyékból szőtt, szép szörnyetege (operatőr: Carlo Di Palma). Hasonló az eljárás A másik nő című filmben is. Ez a film - amellett, hogy Gena Rowlands nagyot játszik (hideg intellektuel, akinek elfojtásból van az otthonkája is) - mutogatós bácsi módjára hívja fel magára a figyelmet: jöjjenek csak közelebb, hadd mutassam csak meg, mekkora a Bergmanom. Szó se róla, elég nagy neki, de mégsem az igazi, dacára, hogy Bergman állandó operatőrét, Sven Nykvistet is megnyerte magának (és utána még néhány későbbi filmjének). A hálátlan utókor azt is felhánytorgathatja, hogy ugyanazt a csavart, ami itt megágyaz a drámának (az írónő akaratlan fültanúja lesz a szomszédban zajló pszichoterápiának, és a hallottak beindítják a fantáziáját), a későbbiekben Allen egy zenés bohózatában is elsütötte a vígjátéki hatás kedvéért. Persze egy olyan vaskos életműben, mint amilyen az övé, békésen megfér akár kétszer is ugyanaz a poén, de azért van némi különbség a fáradtság számlájára írandó önismétlés és a vállalt folytonosság között. A Bűnök és vétkek például szinte ugyanabból a biztonságot sugárzó, nagypolgári nappaliból indul, mint a Hannah és nővérei, de ezúttal nincs helye a "kéne egy kis sperma" jellegű poénoknak. Allen ugyan pont ugyanazt a karaktert játssza, mint három évvel korábban (a nevetés tárgya ezúttal nem a tévéproducer hipochondriája, hanem a dokumentumfilmes sznobisztikus allűrjei). Van a végére még egy könnyed mulatságunk (Alice), melyben Allen azt az előkelő, WASP-miliőt veszi elő, melynek Fifth Avenue-i lakosként maga is bérlője volt, a film elkészítésekor legalábbis biztosan.
Ne feledjék, csomagot kapni mindig öröm!
Broadway Danny Rose; Egy másik asszony; Bűnök és vétkek; Alice; Árnyak és köd - forgalmazza az InterCom
