Csomagja érkezett - Woody Allen öt filmje (DVD)

Zene

Az a tévhit (nevezzük rajongói reménykedésnek?), hogy a házimozizás elterjedésével itt a kánaán, és csak leugrom a sarokra sörért, cigiért és mondjuk a komplett Risi-életműért, még a korai VHS-korszak hurráoptimizmusának sara. Mert míg a dohányáru- és alkoholellátással azóta sincsenek problémák, a hazavihető életművek - volt időnk kitapasztalni, hiszen az ún. jobb körökben már a DVD-érát is a pattintott kőkorszakhoz szokás hasonlítani - csak nehezen akarnak összeállni. Dolgoztak volna egy stúdiónak (mint nagy korszakában Kubrick a Warnernek), akkor most lehetne összkiadás és faltól falig díszdoboz, de nem: a mitugrász művészek - pfuj! - bárkivel leálltak, akik állták a kamerabérletet. Allen még az istenes esetek közé tartozik: a homályos kezdeteket leszámítva mindössze két munkaadónál fordult meg a kilencvenes évek elejéig, és csak ezután kezdődött máig tartó vándorlása mecénástól mecénásig. A nyolcvanas évek termése nem aprózódott el, mint a legtöbb gondolkodó filmes munkássága: a filmtár egyben maradt, de úgy látszik, elég magas polcon ahhoz, hogy csak mostanra érjen el hozzánk, ötös csomagokban. Az első öt közül a legkorábbi, a Broadway Danny Rose '84-ből a legszebb darab. Már a nyitány is remek: régi, kiszuperált show-business arcok sztorizgatnak egy Broadway környéki bár hátsó traktusában, ahogy azt - mint arról beszámolt - ifjan maga is gyakorta tette egy-egy éjszakába nyúló kabaréfellépés után. Egytől egyig valódi pofák, miként a helyszín is az (ma is működő műintézmény, a Carnegie Hallal szemközti Carnegie Deli), egyedül a közmondásos pechvogelről szóló anekdota kitalált. Danny Rose-ról szól a teli szájjal elbeszélt, jóízű visszaemlékezés, a város messze legszerencsétlenebb impresszáriójáról, aki filléres tehetségekkel házalt, amíg aztán rá nem akadt végre egy dollárra váltható bárénekesre, akivel viszont egy kikapós maffiamaca és némi keserű élettapasztalat is járt. E nem túl nagyra becsült műben minden összejött; még az is, hogy a keresztanyát Mia Farrow, a lecsúszott bárénekest pedig (miután sem Stallone, sem De Niro nem vállalta) egy lecsúszott bárénekes alakítsa, aki soha, sem korábban, sem a későbbiekben nem szerepelt vásznon. A fekete-fehér is jó: a visszaemlékezőknek némi dokumentarista hitelt, a keserédes anekdotának pedig a Manhattan óta nem tapasztalt, finoman szürreális derengést ad. Ami viszont itt még csak része a játéknak, az az ötös fogatot (időben) záró, 1992-es Árnyék és ködben maga a játék: a fényfestés. Hiába az Allen által alakított, saját árnyékától is rettegő kafkai kisember, a drámafronton ezúttal vállaltan minden jelzésértékű. Ami viszont életre kel, az maga Murnau doktor és az expresszionisták fény-árnyékból szőtt, szép szörnyetege (operatőr: Carlo Di Palma). Hasonló az eljárás A másik nő című filmben is. Ez a film - amellett, hogy Gena Rowlands nagyot játszik (hideg intellektuel, akinek elfojtásból van az otthonkája is) - mutogatós bácsi módjára hívja fel magára a figyelmet: jöjjenek csak közelebb, hadd mutassam csak meg, mekkora a Bergmanom. Szó se róla, elég nagy neki, de mégsem az igazi, dacára, hogy Bergman állandó operatőrét, Sven Nykvistet is megnyerte magának (és utána még néhány későbbi filmjének). A hálátlan utókor azt is felhánytorgathatja, hogy ugyanazt a csavart, ami itt megágyaz a drámának (az írónő akaratlan fültanúja lesz a szomszédban zajló pszichoterápiának, és a hallottak beindítják a fantáziáját), a későbbiekben Allen egy zenés bohózatában is elsütötte a vígjátéki hatás kedvéért. Persze egy olyan vaskos életműben, mint amilyen az övé, békésen megfér akár kétszer is ugyanaz a poén, de azért van némi különbség a fáradtság számlájára írandó önismétlés és a vállalt folytonosság között. A Bűnök és vétkek például szinte ugyanabból a biztonságot sugárzó, nagypolgári nappaliból indul, mint a Hannah és nővérei, de ezúttal nincs helye a "kéne egy kis sperma" jellegű poénoknak. Allen ugyan pont ugyanazt a karaktert játssza, mint három évvel korábban (a nevetés tárgya ezúttal nem a tévéproducer hipochondriája, hanem a dokumentumfilmes

Az a tévhit (nevezzük rajongói reménykedésnek?), hogy a házimozizás elterjedésével itt a kánaán, és csak leugrom a sarokra sörért, cigiért és mondjuk a komplett Risi-életműért, még a korai VHS-korszak hurráoptimizmusának sara. Mert míg a dohányáru- és alkoholellátással azóta sincsenek problémák, a hazavihető életművek - volt időnk kitapasztalni, hiszen az ún. jobb körökben már a DVD-érát is a pattintott kőkorszakhoz szokás hasonlítani - csak nehezen akarnak összeállni. Dolgoztak volna egy stúdiónak (mint nagy korszakában Kubrick a Warnernek), akkor most lehetne összkiadás és faltól falig díszdoboz, de nem: a mitugrász művészek - pfuj! - bárkivel leálltak, akik állták a kamerabérletet. Allen még az istenes esetek közé tartozik: a homályos kezdeteket leszámítva mindössze két munkaadónál fordult meg a kilencvenes évek elejéig, és csak ezután kezdődött máig tartó vándorlása mecénástól mecénásig. A nyolcvanas évek termése nem aprózódott el, mint a legtöbb gondolkodó filmes munkássága: a filmtár egyben maradt, de úgy látszik, elég magas polcon ahhoz, hogy csak mostanra érjen el hozzánk, ötös csomagokban. Az első öt közül a legkorábbi, a Broadway Danny Rose '84-ből a legszebb darab. Már a nyitány is remek: régi, kiszuperált show-business arcok sztorizgatnak egy Broadway környéki bár hátsó traktusában, ahogy azt - mint arról beszámolt - ifjan maga is gyakorta tette egy-egy éjszakába nyúló kabaréfellépés után. Egytől egyig valódi pofák, miként a helyszín is az (ma is működő műintézmény, a Carnegie Hallal szemközti Carnegie Deli), egyedül a közmondásos pechvogelről szóló anekdota kitalált. Danny Rose-ról szól a teli szájjal elbeszélt, jóízű visszaemlékezés, a város messze legszerencsétlenebb impresszáriójáról, aki filléres tehetségekkel házalt, amíg aztán rá nem akadt végre egy dollárra váltható bárénekesre, akivel viszont egy kikapós maffiamaca és némi keserű élettapasztalat is járt. E nem túl nagyra becsült műben minden összejött; még az is, hogy a keresztanyát Mia Farrow, a lecsúszott bárénekest pedig (miután sem Stallone, sem De Niro nem vállalta) egy lecsúszott bárénekes alakítsa, aki soha, sem korábban, sem a későbbiekben nem szerepelt vásznon. A fekete-fehér is jó: a visszaemlékezőknek némi dokumentarista hitelt, a keserédes anekdotának pedig a Manhattan óta nem tapasztalt, finoman szürreális derengést ad. Ami viszont itt még csak része a játéknak, az az ötös fogatot (időben) záró, 1992-es Árnyék és ködben maga a játék: a fényfestés. Hiába az Allen által alakított, saját árnyékától is rettegő kafkai kisember, a drámafronton ezúttal vállaltan minden jelzésértékű. Ami viszont életre kel, az maga Murnau doktor és az expresszionisták fény-árnyékból szőtt, szép szörnyetege (operatőr: Carlo Di Palma). Hasonló az eljárás A másik nő című filmben is. Ez a film - amellett, hogy Gena Rowlands nagyot játszik (hideg intellektuel, akinek elfojtásból van az otthonkája is) - mutogatós bácsi módjára hívja fel magára a figyelmet: jöjjenek csak közelebb, hadd mutassam csak meg, mekkora a Bergmanom. Szó se róla, elég nagy neki, de mégsem az igazi, dacára, hogy Bergman állandó operatőrét, Sven Nykvistet is megnyerte magának (és utána még néhány későbbi filmjének). A hálátlan utókor azt is felhánytorgathatja, hogy ugyanazt a csavart, ami itt megágyaz a drámának (az írónő akaratlan fültanúja lesz a szomszédban zajló pszichoterápiának, és a hallottak beindítják a fantáziáját), a későbbiekben Allen egy zenés bohózatában is elsütötte a vígjátéki hatás kedvéért. Persze egy olyan vaskos életműben, mint amilyen az övé, békésen megfér akár kétszer is ugyanaz a poén, de azért van némi különbség a fáradtság számlájára írandó önismétlés és a vállalt folytonosság között. A Bűnök és vétkek például szinte ugyanabból a biztonságot sugárzó, nagypolgári nappaliból indul, mint a Hannah és nővérei, de ezúttal nincs helye a "kéne egy kis sperma" jellegű poénoknak. Allen ugyan pont ugyanazt a karaktert játssza, mint három évvel korábban (a nevetés tárgya ezúttal nem a tévéproducer hipochondriája, hanem a dokumentumfilmes sznobisztikus allűrjei). Van a végére még egy könnyed mulatságunk (Alice), melyben Allen azt az előkelő, WASP-miliőt veszi elő, melynek Fifth Avenue-i lakosként maga is bérlője volt, a film elkészítésekor legalábbis biztosan.

Ne feledjék, csomagot kapni mindig öröm!

Broadway Danny Rose; Egy másik asszony; Bűnök és vétkek; Alice; Árnyak és köd - forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.

Egyszerű világpolgár, hídépítő

  • Mártonffy Marcell

Észak-amerikai pápára senki sem számított. Íratlan szabály volt – állítják bennfentesek –, hogy jezsuita és amerikai szóba sem jöhet. A szilárd alapelv egyik fele 2013-ban, másik fele 2025. május 8-án dőlt meg. A Chicago környékéről származó Robert Francis Prevost bíboros a megbízható szakértők listáján sem szerepelt a legesélyesebbek között. A fehér füst azonban meglepően hamar előgomolygott a Sixtus-kápolna ideiglenes kéményéből.