Hogy Goethe nélkül alig megy valami, azt ékesen bizonyítja a mű hihetetlen kiadástörténete: az elveszettnek hitt mű az ő fordításában jelent meg először könyv alakban, mégpedig 1805-ben, aztán ebből fordították vissza franciára 1821-ben, hogy az eredeti szöveg aztán véletlenül kerüljön elő egy Szajna-parti könyvárus lomjai közül 1890-ben - Hoffmann mennyire szerette volna ezt a fantasztikus történetet! A nagy zeneszerző, Rameau unokaöccse, a félresikerült zenész találkozván az elbeszélés lejegyzőjével, "Diderot"-val képzeletben végigjátssza az összes elképzelhető virtuóz koncertjét, azaz pantomimben előadja mindazt, ami neki nem sikerült, és az vesse rá az első követ, aki kamaszkorában CD-játszója vagy rádiója előtt rohangálva nem dirigált már végig egy-egy hangversenyt (hogy aztán jöjjön a kijózanító bemondó: "Elhangzott Beethoven: 7. szimfónia. A Bécsi Filharmonikusokat Wilhelm Furtwängler vezényelte"). Szent hevületében miket nem csinál Rameau unokaöccse a 18. századi párizsi kávéház dermedten figyelő közönsége előtt?! Egy zongoristát alakít éppen, nem Goethe, hanem Bartócz Ilona fordításában: "Most hát itt ül a zongoránál, térdét behajlítja, fejét a mennyezet felé emeli, mintha valami kottát látna ott, dúdol, próbálgatja a hangszert, eljátssza Alberti vagy tán Galuppi egyik szerzeményét, nem tudom biztosan, melyiküké ez a darab. Hangja szállt, mint a szél, ujjai röpködtek a billentyűkön, hol a felső régiókból le a basszusra, hol meg abbahagyva a kísérőszólamot, újra fel. Arcán egymást követték az indulatok, az ellágyulás, a harag, az öröm..." - itt most egy hosszú, plasztikus leírás következik a képzeletbeli játéknak magát teljesen átadó, a maga elképzelt zsenialitásától megmételyezett Rameau-ról, és aztán a megjegyzés: "Mégis az volt a legfurcsább, hogy egyszer-kétszer megakadt, újrakezdte, mintha elvétette volna, s mintha bosszankodnék, hogy a darab nincs már az ujjaiban." Végül is mi ebben a furcsa? - kérdezhetné a Zenegyűlölő, kérdezhetné az olvasó, kérdezhetné bárki. Hát nem így tökéletes a játék? Rameau unokaöccse összekeverte a valóságot a képzeletbelivel, ő a levegőbe rajzolva és mintegy a légből kapva valóban előadott egy darabot, mint Hoffmann Gluck lovag című novellája őrült zeneszerzője, aki látszólag kottából játszik, de aztán kiderül, hogy a partitúrában egyetlen hangjegy sincs lejegyezve, üresen ásítanak a kottalapok. Hát persze, a tervekkel telezsúfolt fejű, de a tervét megvalósítani képtelen, ám a művészetet toporzékolva akaró dilettáns mindig a légből kapja a művét. És az oda is oszlik el, mint a buborék. És merészelné tagadni, hogy ez olykor jobb és mélyebb jelentésű, mint egy valóságos koncert?! És nem rokonszenvesebb-e ez a félőrült, le neveu de Rameau, mint Beethoven unokaöccse, Beethoven's Neffe, aki köpött a klaviatúrára, és nagyszerű nagybátyja művészetét megtagadva előbb főbe lőtte magát, aztán buta sebéből felgyógyulva lovas katonának állt?!
csontzene - Vágy a művészlétre: Le neveu de Rameau
A jövő héten, északi élményeink után végre pihenni térünk, durcás rozmárként nyúlunk el a rádió és a CD-játszó elé terített fókabőrünkön, jéghideg fjord vodkát kortyolunk szlöjd-mártással; Hanslickot olvasunk vagy kedves Nietzschénket, netán Carlról, a Beethoven szerencsétlen unokaöccséről szóló köteteket búvároljuk, és legfeljebb a Kocsis Zoltán dirigálta koncertre bújunk elő jégsátorunkból (MűPa, június 26.) melyen a MÁV Szimfonikusok játszanak, Csajkovszkij giccshegedűversenyét Vadim Gluzman húzza, miközben peckesen kihagyjuk a nemzetközileg jegyzett jeles kókler, Philip Glass hangversenyét (MűPa, július 3.).
Koncert híján marad tehát az otthoni ejtőzés és sóvárgás valami nagy művészpálya iránt, és erre a legalkalmasabb olvasmányok egyike Denis Diderot (képünkön) Rameau unokaöccse című költői-filozofikus dialógusa, a dilettáns, a maga korlátait jól ismerő és ettől szenvedő középszer hatalmas vallomása.
