Kultúra

Ki tudja, milyen következtetések adódnak abból, hogy a történelmi dráma ismét "jól áll" a magyar színpadnak? Spiró György Árpádház című műve a Budapesti Kamarában látszik frissnek, amennyiben lenyűgözően ismerős a helyzetek és alakok ciklikus ismétlődése - Márton László A nagyratörő című darabja, egy trilógia első része pedig Egerben hitelesíti az író monumentális vállalkozását.

Forgatom a könyvet, a gerincén centiméter, a rikító sárga-narancs-piros címlapon egy féllábú Dundika pózol, keblet, hasat és combot feltáró terepszínű göncökben, kezében fegyver, fején népköztársasági címeres katonai sapka - az Éjszakai állatkert és a Szomjas oázis női antológiák után az első magyar férfiantológia is egy borítóra kihelyezett pőre nővel próbálja eladni magát. Félreértés ne essék: az Ismeretlen Katona nem nevezi magát férfiantológiának (igazából semminek sem nevezi magát: nincsen hozzá szerkesztői koncepciót előtáró magyarázat, sőt, igazából szerkesztő és alcím sincs, csak nagyon elbújtatva), ám a témája (katonaság), a benne domináló prózatípus (önéletrajzi elbeszélés, vallomás), szerzőinek neme (egy kivételével mind férfi), valamint a szerkesztő Kukorelly Endrének a Literán hozzáfűzött kommentárja ("ez a könyv búcsú egy igazi férfitémától") mind ehhez a műfajhoz közelítik. Férfiantológia: férfiak mesélnek benne csakis férfiak számára hozzáférhető élményekről - férfiaknak. Hiszen a borítón elhelyezett playmate Dundika nyilvánvalóan nem a női olvasóközönség figyelmének felkeltését célozza.

Gyurgyák előző nagyszabású vállalkozásának, A zsidókérdés Magyarországon című monográfiának egyik alapvető problémája volt, hogy az antiszemita politikai diskurzust nem helyezte tágabb kontextusba, és nem is létezett olyan általánosabb modern magyar politikai eszmetörténeti feldolgozás, amely hátteret biztosított volna munkájának. Így sokszor kiragadottnak tűntek az elemzései, kizárólag egy szempontból interpretálván olyan forrásokat, amelyek nem elsősorban a zsidókérdést kívánták tematizálni. Többek között ez is hozzájárult ahhoz, hogy a könyv egyes kritikusai aránytévesztésnek, a "zsidókérdés" abszolutizálásának, sőt "zsidógyártásnak" tekintették Gyurgyák gondolatmenetét.

A végtelen számú évtizedforduló között az egyik legkedvesebb és legtartalmasabb az 1960-70 közötti váltás; a köz- és személyes történelem felhabzásának ritka erős ideje volt.

...amint Balogh Anti hazament a Napsugár kisvendéglőből, valami győzelmet ünnepeltek ott, a focicsapat.

Szabó Ervin téri célpontunk régebben magyaros pince volt, talán zenés felárral, ám amióta megújult a könyvtár és környéke, nem kellett jóstehetség megjövendölni a közelgő profilváltást.

Olyan ismerős - ki is ez a gumifejű barom, ez a politikai gender-korrektségnek szerfölött megfelelő kétnemű, ez a minden szellemtől megfosztott hebefrén szörnyszülött?

A Grüne Sosse, vagyis zöld mártás a frankfurti születésű Goethe egyik kedvenc étele volt. Olyannyira, hogy állítólag még miniszterként is édesanyjával, Aja asszonnyal készíttette és küldette magának postakocsival egészen Weimarig (bár néhány forrás szerint ez csak legenda).

kulthírek

Életek éneke című filmjét megjelenésünk napjától vetítik a mozikban. A szerzők szándékai szerint Wim Wenders Buena Vista Social Clubjára hajazó dokumentum-játékfilm az erdélyi népzene világába vezeti nézőit.

8 kis kritika

A Tom Waits, Iggy Pop és Jim Morrison legjobb tulajdonságaiból összegyúrt ausztrál (anti)ikon végre visszatért, mondhatnánk - de szerencsére nem is tűnt el egy percre sem. Hiába múlt el ötvenéves, hiába adott ki megszámlálhatatlan projekttel és szólóban tengernyi lemezt és írt meg egymaga egy (nálunk legalábbis) méltatlanul ismeretlen és végtelenül hangulatos filmet (The Proposition, 2005), a kortárs irodalom egyik legmesteribb regényéről (És meglátá a szamár az Úrnak angyalát) már nem is beszélve, ez a termékenység nem okozott semmiféle negatív változást sem vitalitásában, sem másban - hacsak a frissiben növesztett, az Ádám-kosztümben a Síparadicsomban 2. című hangalámondásos bajor pornófilm főszereplőit idéző, idióta tömött bajuszt nem soroljuk ebbe a kategóriába.

Túl azon, hogy a Meshuggah élőben olyan, amilyet nem sűrűn lát az ember (muszáj megemlítenem a tavalyi kultiplexes meglepetéskoncertet, ahol azon az általuk megszokotthoz képest zsebkendőnyi színpadon is olyan audio-úthengert szabadítottak rá a nézőkre, hogy folyamatosan azt vártam, mikor omlik rá az épület a Kinizsi utcára), egyvalamit le kell szögeznem rögtön itt az elején. A Meshuggah hangzásvilága körülbelül annyira jellegzetes, mint a fütyülős barackpálinka: akármit csinálhat az öt svéd elvetemült, abban mindig ott lesz az a hamisítatlan íz.

Attitűd tekintetében a svéd és a magyar rockzenekarok többsége között szemernyi különbség sincsen: itt is, ott is amint egy társaság megkedvel egy angolszász bandát, hatalmas hévvel legott annak imitálásába fog. Különbségek inkább a kivitelezésben vannak, amit most két, egyaránt klasszikus punkzenekarok másolására szakosodott brigád új lemeze is fényesen példáz.