Olyan ismerős - ki is ez a gumifejű barom, ez a politikai gender-korrektségnek szerfölött megfelelő kétnemű, ez a minden szellemtől megfosztott hebefrén szörnyszülött? Azt beszélik, nem más, mint Johann Sebastian Bach, éppen azzal a pofázmánnyal, ahogyan a kanadai antropológus(nő), Caroline Wilkinson szerint a "valóságban" festhetett. A Zenegyűlölőnek, bevallja itt a szűk nyilvánosság előtt, nem kis rémületet okozott ez a zombi, amikor berlini tartózkodása alatt megpillantotta egy ottani újság úgynevezett kulturális rovatában. Csodálkozni persze nincs komoly ok, mivel nem sokkal korábban feltűnt egy "videó", melyen az 1889-ben, Torinóban köztudottan megtébolyodott és 1900-ban bekövetkezett haláláig Weimarban, anyja (Úristen!) és nővére (Krisztus ereje!) felügyelete alatt teljes apátiában élő Nietzsche látható. A teljes szellemi elbárgyultság korában mindezek már vállvonításra sem méltó, ráadásul felettébb érthető fejlemények, hiszen a tévénézők végeredményben arcra, valami nagy '-re vágynak, és ezentúl majd ezt a mélyen dekoltáltnak látszó, negyvenkilós fejű, hidrogénezett hermafroditát kapcsolják össze azzal a címsorral, hogy "János passió". És ha már Torino, nem árt eszünkbe idézni, hogy két évtizede éppen ebből a városból lebbent elő ama bizonyos lepel, mely - minden elő- és utómosásnak, valamint öblítésnek makacsul ellenállva - állítólag Krisztus ábrázatát tartalmazta, mint Maradona fejét a reklámmezek - na de ebből tényleg elég. Ugyanakkor aligha hihető, hogy a John Eliot Gardiner játékvezetésével felálló gárda, az Angol Barokk Szólisták meg a Monteverdi kórus, nem is beszélve az olyan tenorokról, mint Mark Padmore, majd ezt a Bach-fejet viselik trikójukon, amikor kifutnak a Művészeti Palota gyepére, hogy előadják a János passiót (MűPa, március 23., 19.00).
Két nap múlva a hírek szerint halálra kacaghatjunk magunkat, mert Puccini egyetlen vígoperája, a Gianni Schicchi kerül színpadra; a nagy román, Silviu Purcarete rendezése állítólag káprázatos (Thália Színház, március 25., 19.00). Még egy jelentős operai eseményről kell beszélni, Hans Pfitzner, a meglehetősen elfeledett múlt századi zeneszerző Palestrina című dalművét Kovalik Balázs arranzsálásában láthatjuk, Peskó Zoltán dirigálásával, egy igazi sztár, Francisco Araiza főszereplésével (MűPa, március 22., 19.00). Egy zeneszerzőről operát írni, hát ez nem tartozik a legszerencsésebb vállalkozások közé, pláne, ha olyasvalaki a főhős, mint Palestrina (1525?-1594), akivel azonkívül, hogy csodálatos miséket írt, nemigen történt semmi, legfeljebb az, hogy kétszer nősült, Rómát gyakorlatilag soha nem hagyta el, noha II. Miksa egy ízben megpróbálta átcsábítani Bécsbe, de a mester akkora fizetést követelt, hogy a dolog el is halt nyomban.
Erről jut eszünkbe, hogy a fizetőpincér mintha kezdené komolyabban venni immár többéves szópárbajunkat, és a Zenegyűlölő némi riadalommal a szívében tapasztalja, hogy újabban a söntéspulton a hamutartó és a söralátét mellett egyre fenyegetőbben tűnik fel egy példány Marcus Fabius Quintilianus alapművéből, a Szónoklattanból, melyet nemrég jelentetett meg új fordításban a Kalligram Kiadó. És a mindenre elszánt vendéglátó-ipari dolgozó talán éppen ezt a buzdítást olvassa ki belőle: "A jövendőbeli szónok, akinek a legnagyobb nyilvánosság előtt és a köztársaság fényének közepén kell élnie, nem ijed meg az emberektől, és nem sápadozik magányos és árnyékos életben. Lelkét mindig fel kell tüzelnie és emelnie, hiszen ez az elzártságban vagy ellankad, és mintegy homályban tétlenkedik, vagy ellenkezőleg: felfuvalkodik a hiú önteltségtől." Nos, a jelek szerint éppen ezt akarja elkerülni a Zenegyűlölő örök és megrögzött ellenfele. A harc kimeneteléről majd részletesen beszámolunk következő iratainkban. Most pedig a fizetőpincér nélkül is joggal feltételezzük, hogy maga Quintilianus sem utasította volna el a ceterum censeo retorikai fogását, így hát élünk vele: "Azonnal hívják meg Jevgenyij Koroljovot húsz szólóestre, melyeken játssza el..." etc. A többi már köztudott.
