Kultúra

Ej, azok a régi szép idők, amikor még rendezvényről rendezvényre, búcsúról bálra, bálról esküvőre adogatták a zenészt, hogy nem is került elő csak hetek múltán. Nehéz időkben, és kell-e mondani, mostanság ilyeneket élünk, imigyen kesereg az erdélyi cigányzenész, a filmes pedig áll a faluvégen vagy a kocsma előtt, és begyűjt mindent, hisz a zenei örökség mellett a muzsikussorsban is felettébb érdekelt. És a muzsikussorsok, mit ad isten, meglehetősen egyformák; a múltba révedések, főleg, ha jó kolozsvári Ursus oldja a nyelvet, rendszerint bővérű menyecskék és többnapos italozások emlékeibe torkollnak.

A színpad tágas, szedett-vedett, egyterű. Van benne mosdó, mindjárt három is, széksor moziból, szakadt frigó, szamovár, pezsgő, ágy és még sok más - hátul pedig színpad. Tetején, a "címer helyén" döglött sirály lóg. Az első percben a Samrajevet játszó Gados Béla felakaszt a falra egy puskát. Ekkor gondoltam először arra, hogy most kéne hazamenni, itt minden el lett mondvaÉ Pedig akkor még nem tudtam, hogy az én helyemről színes falimaszatnak látszó valami egy Andrej Rubljov-darab - mondjuk, ezért érdemes volt maradni, mert aztán vetítettek is, és az szép volt.

Két különböző könyv, mégis mindegyik fedeléről ugyanaz a bevándorló család mered Manhattan épülő felhőkarcolóira valamikor a huszadik század elején. Ha az olvasó arra gondol, hogy már megint az íratlan szabályokat felrúgó, még egymás borítóit is gátlástalanul lemásoló hazai könyvkiadók egyik újabb vadkapitalista simlijével szembesül - ezúttal téved. Mind a Geopen, mind a Novella a lefordíttatott mű valamelyik angol nyelvű kiadásának borítóját vette át (az amerikai publikációt követően Kanadában és Nagy-Britanniában is piacra dobták őket), s nem tehetnek róla, hogy Cynthia Ozick 2004-ben napvilágot látott regényének egyik új kiadója a rengeteg fennmaradt fényképből éppen azt az egyet találta megfelelőnek, ami Mario Puzo először 1965-ben megjelent könyvének már több kiadásán is szerepelt. A fotó lenyúlása nyilván azért következett be, mert mindkét mű az amerikai irodalomban érthető okból külön kategóriának számító "bevándorlási regény" ('immigrant novel') műfajába tartozik, valamint mindegyik egy sokgyerekes família megpróbáltatásairól szól.

Troché és Sztupa a Napsugár kisvendéglő előtt snúroztak, már vagy egy órája. Azt a változatát játszották, amelyikben a falnak kell dobni a pénzt.

Ha úgy élhetnénk, ahogy élünk, ötlött fel az örökbecsű mondás az Apostolok küszöbén belépve. Ha.

Új ceterum censeo a láthatáron: Dologtalan híveim, koncertszervezők! Tessék azonnal meghívni Jevgenyij Koroljovot legalább húsz szólóestre, melyeken játssza el a Wohltemperiertes Klavier mind a 48 darabját, aztán a Die Kunst der Fugét, jöhet hozzá a hat-hat Francia illetve Angol szvit, rendel a Hat Partíta, a Goldberg-variációk, valamint Beethoven összes zongoraszonátája (nem sok, mindössze 32)

A világ leggyönyörűbb nagyvárosának Berlin talán nem nevezhető; de Európa legizgalmasabb és legérdekesebb metropolisai közé besorolható gond nélkül.

Akit untatnak már a lemezkiadás összeroppanásáról szóló hírek, akit hidegen hagynak az internetes letöltések és jogok, akit nem ragadnak el a futó trendek, viszont szívesen ringatóznak letűnt hullámokban, most jól figyeljenek: ezúttal olyan húsz-harminc éves - külföldi magyar - bakelitekről esik szó, amikről végzetes lehet nem tudni.

Káldor Edit a nyolcvanas években emigrált, alig tizenhárom évesen ment Ausztriába az édesanyjával. New Yorkban és Amszterdamban tanult, dolgozott Halász Péterrel Budapesten, ma Brüsszelben rendez és tanít. A véletlen ellentmondásaiban megmutatkozó valóságot kutatja, multimédiával fűszerezve, színészileg a végletekig eszköztelenül. Van, hogy csak ül a laptopjával, háttal a közönségnek, és vetít. A magány, az elszigeteltség a színháza alapmotívuma; egyedül vagy alkalmi társakkal, illetve filmes-fotós férjével, Frank Theysszel dolgozik.

Második alkalommal szervezték meg a kortárs magyar drámák és színjátszás fesztiválját a Debreceni Csokonai Színházban. Ha a két korábbi helyszínt, Egert és Sopront is beleszámítjuk, a negyedik kortárs színházi kerekasztal ért véget február végén.

Ha csupán az elmúlt években Magyarországon forgalmazott munkákat nézzük, nincsen módunk árnyalt képet alkotni magunknak a német filmkészítés mai törekvéseiről. Talán annyi természetes, hogy a jellemzően német "szembenézés a múlttal" jelen van a moziban is: A Hontalanul Afrikában, A bukás, A kilencedik nap, Sophie Scholl a hitleri Németországra tekintenek vissza, a tavalyi Oscar-díjas A mások élete pedig az NDK társadalmi-politikai örökségének feldolgozását kísérli meg.

A négy Oscar-jelöléséből egyet (legjobb eredeti forgatókönyv) díjra váltó Juno című film 30 éves rendezőjével beszélgettünk.

8 kis kritika