A bohóc hagyatéka
Ariane Louis-Seize első filmjének legnagyobb erénye a cukisága, ami talán kétes dicséret egy vámpíros film esetében.
Ariane Louis-Seize első filmjének legnagyobb erénye a cukisága, ami talán kétes dicséret egy vámpíros film esetében.
A kísérlet nagyralátó: Jeremy Saulnier úgy vezetne be az életművébe egy akcióhőst, hogy közben kivezeti belőle az erőszakot. Ilyen még tényleg kevés volt a filmtörténetben, békebarát utcai harcos (nekünk, magyaroknak rég nincs új a nap alatt). Ám ahhoz, hogy túltekinthessünk a próbálkozás abszurditásán, látnunk kell az egész pályát.
„Sikítani tudnék az Ariadnétól” – mondta Stravinsky egy 1958-as beszélgetésben, majdnem fél évszázaddal azután, hogy Richard Strauss szerencsétlenül járt operája megszületett.
Az előadás irodalmi alapanyaga, Thurzó Gábor regénye az életmű kevésbé ismert darabjai közé tartozik.
Nem az apa, csak az emléke: az utolsó, rögzült, az emlékezet mélyén „bebalzsamozott”, mozdulatlanná szilárdult képe jelenik meg Lisszabonban, ahol a lánya – a családi Bibliába írt bejegyzés szerint Andrea, az ismerősei számára Verocska – él férjével, Teóval és a gyermekeivel.
Radical Relax címen rendez előadást a Katonában, amelynek ezúttal ő az egyedüli szerzője is. Arról beszélgettünk vele, hogy hogyan lesz közösségi élmény egy előadás, s mi történik, ha semmit sem csinálunk, de szóba került az is, hogy milyen lenne, ha kikapcsolnánk a telefont, és megennénk egy levest.
Új regénye, a Mozgókép kapcsán egy filmrendező fausti paktumáról, a náci Németország hétköznapjairól és egy Hamlet-idézetről is beszélgettünk a Magyarországon tartózkodó német íróval.
Fejben szeretjük elválasztani a gondoskodást és a munkát; azt, amit önzetlenül adunk, illetve amit fizetségért csinálunk.
Kék gallérosként sűrű igazán az élet, különösen, ha beszorítjuk egy kisgépszerelő-műhely vasszekrényei közé, ahonnan legfeljebb a kocsmába mozdulunk ki, ugyancsak négy szomorú szürke fal közé.