Dani Gyöngyi: 1991-ben kerültem kerekes székbe egy "baleset" következtében. Kamaszkori labilis lelkiállapotban, öngyilkos szándékkal leugrottam egy négyemeletes ház tetejéről. Nem jött be... Ugyanúgy átestem a depresszión, mint mindenki más, de a sport segítségével relatíve gyorsan kilábaltam belőle. Kaposvári vagyok, a baleset után felkerültem a Marczibányi térre, a Mozgássérültek Állami Intézetébe (MÁI) tanulni. Előtte szakmunkásképzőbe jártam, de a szakmám, a fonalgyártás nem lett volna megvalósítható kerekes székben, és amúgy is kényszerpálya volt a tanulmányi eredményem miatt. A MÁI-ban ismerkedtem meg sportolókkal, akik elhívtak kosárlabdázni, teniszezni, az aulában rendszeresen pingpongoztunk. Kipróbáltam az erőemelést, a kerekes székes maratoni futást, és sok más sportot, végül 1998-ban állapodtam meg a vívásnál.
Magyar Narancs: Miért akartál 16 évesen meghalni?
DGY: Úgy éreztem, hogy nem jó, ahogyan élek. Szomorúságot okoztam anyukámnak, a barátaimnak. Egyik bandától a másikig csapódtam, pia, srácok, kimaradás az iskolából. Bizonyos szempontból élveztem, hogy a banda befogad és szeret, de közben folyamatosan éreztem, hogy én igazából nem ilyen vagyok. Volt, hogy anyu elküldött egy kiló kenyérért, és két nap múlva kerültem elő. Gyomorgörccsel mentem haza, de vittem a kenyeret. Sokszor elhatároztam, hogy másnap felkelek, és minden másképp lesz. De nem tudtam kiszállni, belső kényszert éreztem, hogy folytassam azt az életmódot. Az utolsó pofon fizikailag és lelkileg is az volt, hogy megcsaltam az aktuális barátomat. Kiderült, ő megvert. Nem a verés fájt, hanem hogy igaza van. Ez volt az utolsó lökés, amiért felmentem a tetőre.
MN: Hogyan sikerült feldolgozni a sérülést?
DGY: A nővérem a kórházban azt mondta: "Ismerek kerekes székes embereket: boldogok." Nem értettem, miről beszél. Február 18-án történt a baleset, én azt mondtam, húsvétra otthon leszek. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. A kaposvári kórházból helikopterrel vittek fel Pestre, március 1-jén műtöttek. Közvetlenül előtte még azt álmodtam, hogy a műtét sikerült, én pedig rohanok a folyosón, és azt kiabálom, hogy "járok, járok!".
MN: Valóban ez volt a műtét tétje?
DGY: Azt hittem. Senki sem mondta, hogy ez egy stabilizáló műtét. A gerincvelőm ugyanis elszakadt. Később, a rehab osztályon még azt mondták, három évem van, hogy változás álljon be az állapotomban. Ha ez nem következik be, akkor marad a kerekes szék. Hazugság volt, most már tudom, de emberséges hazugság. Könnyebb volt feldolgozni az egészet. Egy évet otthon töltöttem, anyu vitt gyógytornászhoz, akupunktúrára, minden kuruzslót végigjártunk, semmi nem használt. Közben vallásos lettem. Az imáimban kezdetben még titkon ott volt, hogy a jóisten talán segít lábra állnom. Aztán rájöttem, hogy nem az a legnagyobb csoda, ha fizikailag lábra állok, hanem az, ha kerekes székben ülve is képes vagyok valamit hordozni, és adni az embereknek.
MN: Ehhez kapcsolódik a révésztevékenység is, amelyet sokáig műveltél. Pontosan mit jelent ez?
DGY: A révésztevékenység 1996-ban kezdődött a MÁI-ban. Az akkori igazgató, Rimóczy Rudolf találta ki, hogy lelkileg egészséges, önálló életet élő mozgássérültek segítsenek a sérültté váló embereknek. Ez hasonló a sorstársi tanácsadáshoz, de ott egy irodába mennek be a mozgássérültek. A révész viszont frissen sérült embereket keres fel, általában már a kórházban, és így segít nekik feldolgozni az új helyzetet. A révész tulajdonképpen átviszi a túlpartra azokat, akik ezt kérik. Az én nem hivatalos "révészeim" azok a kosárlabdás srácok voltak, akik először vittek el sportolni.
MN: A baleset előtt nem sportoltál?
DGY: Szerettem a testnevelésórákat, de semmi több. A baleset után sem gondoltam versenyekre, azért kezdtem el sportolni, mert jó volt a társaság. Élveztem, hogy a kerekes szék ellenére mennyi lehetőség kínálkozik a mozgásra. Az első verseny, amelyre elhívtak, még nem hozott sikert, azonban vérszemet kaptam, éreztem, hogy ennél többre is képes vagyok. Az első érmemre két évet kellett várnom, a madridi világkupáról már bronzéremmel jöttem haza. Ezután sorra jöttek a sikerek. 2000-ben még kevés volt a tudásom, hogy kijussak Sydney-be, de Athénba már sikerült megszereznem a kvalifikációt. Egyéni tőrvívásban ezüstérmet szereztem, csapatban további két ezüsttel gazdagodtunk.
MN: Akkor és ott mégis vesztesnek érezted magad. Miért?
DGY: Amikor kimentem, a cél a nyolc közé jutás volt, a helyszínen szembesültem azzal, hogy dobogós lehetek. Nagyon jó formában kerültem a döntőbe, úgy álltam a páston, hogy nem kaphatok tust. Elértem, hogy a csoportban összesen négy tust kaptam, azt is egy embertől, mert éppen egy kicsit leengedtem. A döntőben úgy éreztem, ide nekem az oroszlánt is. Ehhez képest kikaptam, de nagyon. A döntő hangulata teljesen leblokkolt, sosem voltam még paralimpián. Pár hónappal előtte, Madridban megnyertem egy világkupadöntőt, de az egészen más. A paralimpián tele a lelátó, szikráznak a fények, a bíró nem másfél, hanem három méterre áll, a hangját csak hangszórón keresztül lehet hallani. Minden olyan felemelő és ünnepélyes, és ez alaposan összezavart. Pedig ugyanezt a hongkongi ellenfelet Madridban még megvertem. Negyedórával a döntő után már fent álltunk a dobogón, és én úgy éreztem, hármunk közül én vagyok az egyedüli vesztes. A paralimpián le kell vívni a harmadik helyért is, tehát nálam még a bronzérmes is boldogabb lehetett. Akkor még nem tudtam örülni az ezüstnek, de utólag már a helyén tudom értékelni ezt az óriási eredményt.
MN: Milyen várakozásokkal nézel Peking elé?
DGY: Sokkal nehezebb lesz, mint Athén. Erősödött a mezőny, főként az ázsiaiak miatt. Kemény kínai, thaiföldi ellenfelekre számítok. Nagyon boldog lennék egy éremmel, de azért ott motoszkál bennem a remény, hogy jó volna az eddigiekhez képest még előrébb lépni.
MN: Neked is van polgári foglalkozásod.
DGY: Munkavállalási tanácsadóként végeztem a gödöllői Szent István Egyetemen, és október óta ilyen minőségben dolgozom a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségében (MEOSZ). Úgy érzem, ebben a munkában kiteljesedett az életem. Személyre szabott tanácsadással igyekszünk segíteni a fogyatékossággal élőket a munkavállalásban, ezenkívül nemrég belevágtunk egy nagy lehetőségeket rejtő munkaerő-piaci szolgáltatás kiépítésébe, amelynek keretében rehabilitációs menedzsereket képezünk. A MEOSZ kiterjedt érdekképviseleti szövetség, országszerte 106 egyesülete, számos tagszervezete van. Erre a bázisra építve az ország minden pontjára szeretnénk olyan rehabilitációs menedzsereket képezni, akik az adott területen támogatják az egészségkárosodott embereket a számukra megfelelő munkalehetőség megtalálásában. Önbizalmat öntenek beléjük, új álláskeresési technikákat tanítanak nekik. Az első negyven menedzser képzése most van folyamatban. A rehab menedzser nem feltétlenül fogyatékossággal élő ember, de előnyt jelent, ha maga is küzd valamilyen hendikeppel, hiszen az érintettek könnyebben elfogadják a tanácsokat egy hasonló sorsú embertől.
MN: A Magyar Női Karrierfejlesztési Szövetségben mi a szereped?
DGY: Ez társadalmi munka. Ferenczi Andrea egy évvel ezelőtt hívott meg a "Március a fogyatékossággal élő nők hónapja" című konferenciára, amelyet akkor második alkalommal rendeztek meg. Szimpatikusak voltak a szövetség törekvései. Az idei márciusi konferencia fókuszában az olimpia és a paralimpia évére való tekintettel a sport állt. A szövetség egyik fő célja a fogyatékossággal élő nők munkaerő-piaci helyzetének javítása. Segítünk nekik az elhelyezkedésben, a cégeknek pedig abban, hogy megtalálják a számukra megfelelő munkatársakat.
MN: Nem titok, hogy éppen az OEP-székházban beszélgetünk, ahol nem egyéni ügyben jársz el.
DGY: Több oldal bevonásával zajló tárgyalássorozatban veszünk részt, amelynek célja, hogy az OEP felvegye az aktív kerekes székeket a gyógyászati segédeszközök listájára. Az aktív székek a sztenderd székekkel szemben számos egyéni beállításra és funkcióra alkalmasak, valójában ez az a típus, amely lehetővé teszi az önálló életvitelt. Ha valóban felkerülnének a listára ezek a székek, azt jelentené, hogy alapból nagyobb támogatás járna rájuk. Ez eddig csak egyéni kérelem és elbírálás útján volt lehetséges, de az állapot mára kezelhetetlenné vált, mert gyakorlatilag mindenki, aki önálló, aktív életet akart élni, egyedi méltányosságból igényelte a támogatást.
NM: Neked a víváshoz kell valamilyen speciális szék?
DGY: Merev vázas aktív kerekes székem van, kapaszkodóval felszerelve. Ennélfogva védekezésnél hátrahúzom magam, kitörésnél pedig előrelököm. A szék a keréknél rögzítve van a pásthoz, vívásnál nem cikázunk úgy a kerekes székkel, mint az asztaliteniszben vagy a kosárlabdában.
MN: Április 5-én a MEOSZ és az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet (OORI) sportnapot rendezett mozgássérültek számára, amelynek főszervezője voltál. Milyen célok vezettek?
DGY: Mészáros Edit ergoterapeutával közösen találtuk ki, hogy el kellene érni valahogy a sérült embereket, beleértve a vidékieket is, hogy megmutassuk, mennyiféle sportlehetőség létezik. Hegedűs Lajos, a MEOSZ elnöke támogatta az ötletet. A hangsúly a gyakorlaton volt, hiszen ez sokkal hatékonyabb, mint ha elmeséljük a dolgokat. A fő cél a fiatal, még aktivizálható réteg mozgósítása volt. Részben az a szándék is vezérelt, hogy a különböző sportágak a versenyzők, paralimpikonok bevonásával utánpótlást tudjanak toborozni, hiszen én a vívás példáján tudom, hogy ez milyen nagy gond. A franciáknál például országszerte körülbelül 80 kerekes székes vívó közül kerül ki a válogatott. Mi kisebb ország vagyunk, de akkor is siralmas, hogy aktív vívók alig tízen-tizenketten vagyunk. A sportnapon 24 sportág mutatkozott be, egyrészt a Magyar Mozgássérült Sportszövetség (MMS) hagyományos sportágai, amelyeket ki is lehetett próbálni, például az asztalitenisz, erőemelés, vívás, boccia (ejtsd: bocsa. A paralimpiákon szereplő játék: nagyobb labdákkal egy kisebbet kell eltalálni - a szerk.), gerelyhajítás, ülőröplabda. Aminek a kipróbálására nem volt mód, arról rengeteg információt lehetett szerezni, ilyen volt például az alpesi síelés, a vízisí, a vitorlázás vagy a búvárkodás. Sokan nem is gondolják, hogy még barlangászni és hegyet mászni is lehet mozgássérülten.
MN: Milyen eredménnyel zárult a rendezvény?
DGY: Előzetesen azt az információt kaptam, hogy egy ilyen esemény maximum 60-100 embert képes megmozgatni. Ehhez képest csak a regisztrált látogatók száma majdnem kétszáz volt, és az összes résztvevőé körülbelül négyszáz. Gyógytornászok, főiskolai hallgatók is eljöttek, mert ők sem ismernek egy csomó lehetőséget. A versenysport oldaláról nézve nagy eredmény, hogy a sportágak valóban új tagokat tudtak toborozni. Szekeres Pál, az MMS elnöke szerint ezek után például négy új, vidéki egyesületben lehetne beindítani a vívást. Az egyének felől nézve viszont az a legnagyobb eredmény, hogy a résztvevők önbizalmat és bátorságot merítettek a mozgáshoz. Kaptam olyan e-mailt, amelyben valaki arról számolt be, hogy mielőtt mozgássérültté vált, nagyon szeretett úszni. Jelenleg bottal közlekedik, van valami deformitása, és mostanáig nem mert lemenni az uszodába, de ezután a nap után már be is jelentkezett. Elbőgtem magam a levélen, hiszen ezért csináltuk az egészet.
MN: Annyi pozitív energiád van. Sosem boszszantanak olyan dolgok, mint például a törvényileg előírt akadálymentesítés hiányosságai?
DGY: Dehogynem, de úgy vagyok vele, hogy nem a rossz dolgokon kell fanyalogni, hanem ha valami jót látunk, azt elismerni. Ha ad az ember egy dicséretet, akkor utána már könynyebb hozzátenni, hogy még ezen meg azon jó volna változtatni. Szerintem így sokkal több mindent el lehet érni.
