Ha sétára indulunk valamelyik nagyvárosi holland temetőben, elcsodálkozunk, hogy milyen sok a színes, gyakran szokatlan egyéni ízlést tükröző sírjel. A gyász hagyományos motívumait variáló komor, többnyire szürke vagy fekete - és jöjjön a kötelező jelző! - puritán sírkövek az elmúlt évtizedekben fokozatosan kisebbségbe szorultak, és a szépen gondozott sírkertekben az egyéni ízlésnek szinte semmi sem szab határt. A temetőket fenntartó önkormányzatok és magáncégek a hollandok túlnyomó többségéhez hasonlóan abból indulnak ki, hogy mindenkinek szíve joga úgy és olyan sírjelet állítani magának vagy hozzátartozójának, amilyet jónak tart. Az amszterdami Nieuwe-Ooster temetőben például senki sem botránkozik meg, hogy a kilencvenes évek leghíresebb amszterdami melegdiszkójának tulajdonosa, Manfred Langer sírján egy sörösüveget és cigarettát szorongató, baseballsapkás, életnagyságú szobor fejezi ki az elhunyt élethez és halálhoz való viszonyát. Az amszterdami temetőkben mindössze egyetlen olyan esetről hallottam, amikor a hozzátartozókat változtatásra szólították fel. Az ok: a látogatók halálra rémültek, amikor azt látták, hogy a nyugágyszerű síremlékből egyszer csak kikel valamelyik hozzátartozó.
A halálhoz való viszony Hollandiában - ez is protestáns örökség - más országokhoz képest mindig tárgyszerűbb és gyakorlatiasabb volt, de azért a halál a hatvanas évekig itt is tabunak számított. Aztán jött a "döntögető" korszak, jöttek az eutanázia bevezetésével kapcsolatos viták, és a kérdés fokozatosan nagyobb nyilvánosságot kapott. Olyannyira, hogy napjainkban már a tévétársaságok is látnak benne fantáziát. A halál kilépett a vitaműsorok és dokumentumfilmek szűk keretei közül, és a "szórakoztató" műsorokban is megjelent. Néhány éve nagy siker volt a Six Feet Under/Sírhant művek című amerikai tévéfilmsorozat, melynek középpontjában egy temetkezési vállalkozást működtető család állt, és amelynek minden epizódjára jutott legalább egy haláleset, vagy például az a közszolgálati tévében (!) sugárzott reality show, amelyben az volt a kérdés, hogy három veseátültetésre szoruló beteg közül ki kapja meg egy gyógyíthatatlan betegségben szenvedő nő veséjét (a végén kiderült, hogy a valóságot színészek játszották, de a szervfelajánlás lehetőségének kérdése még sohasem kapott ekkora és ilyen hatásos publicitást). Manapság a bulvárlapokban gyakori, hogy valamelyik - többnyire fiatal - híresség elmeséli, milyen - lehetőleg egyéni ötletekkel színesített - temetést akar majd magának. Az érdeklődés növekedését mutatja, hogy 2003-ban a könyvhét a halált választotta központi témájául.
Oldották a korábbi görcsöket, és elindítottak egyfajta hangsúlyváltást azok a nagy publicitást kapott temetések, illetve búcsúztatások is, ahol az emlékezés nem akarta elfedni az illető "problematikus" tulajdonságait. Ilyen görcsoldó volt például André Hazes, a "holland Zámbó Jimmy", búcsúztatása, amelyet koncerttel egybekötve az amszterdami ArenA-ban tartottak, és a holland közszolgálati tévé élőben közvetített. Itt szinte egyetlen emlékező sem felejtette el megemlíteni, hogy a népszerű énekes - és masszív alkoholista - igen nehéz ember volt. Ez a fajta
hangsúlyváltás a búcsúztatókban
is tetten érhető. Hollandiában régtől fogva szokás, hogy a temetésen egy családtag vagy/és barát búcsúbeszédet mond. Ezek a búcsúztatók, melyek a pszichológusok szerint kifejezetten segítik a gyász feldolgozásának folyamatát és amelyek megírásához - az ügyfél kérésére - a temetkezési vállalkozások erre szakosodott emberei segítséget nyújtanak, egyre kevésbé idealizálnak. A 2004-ben elhunyt exkirálynő, Juliana végrendeletében külön kérte, hogy mellőzzék a dicshimnuszokat, és lássák, illetve láttassák őt a maga esendő voltában.
A temetkezési vállalkozók és a temetők fenntartói - a két funkciót gyakran egy és ugyanazon cég látja el - már csak a versenyhelyzetből következően is rugalmasan alkalmazkodnak ahhoz a megváltozott helyzethez, amelyben az ügyfél már nem azért fordul hozzájuk, hogy a szokások megfelelő betartása érdekében tanácsot kérjen, hanem hogy előadja - néha szokatlan - egyéni kívánságait. A temetkezési vállalkozók internetes honlapjain kifejezett prioritást kapnak az egyéni igények. A koporsókra vonatkozó kínálatban a hagyományos kategóriák - a "klasszikus", a "mai", a "modern", a "művészi" - mellett szinte mindig van lehetőség az ügyfél által tervezett, egyedi koporsók elkészítésére is. De ha valakinek ez a vágya, előrelátó kell legyen, mert ha nem adja le időben a rendelést, megtörténhet, hogy az elhalálozás és a temetés között biztosított öt nap nem elegendő az örök álom megvalósítására.
A halált körülvevő légkör megváltozását mutatja a temetők és a temetői épületek, illetve helyiségek átalakulása, átalakítása. Egyre több helyen találkozni szökőkutakkal vagy épp nyilvános kávézókkal, a szertartáshoz kapcsolódó fogadótérben, búcsúztató teremben és "kávészobában" pedig - egy holland temetés általában nem torral, hanem egy csésze kávé és sütemény elfogyasztásával zárul - ma már a világos és meleg színek dominálnak, és a berendezésről és a belső elrendezésről a látogatónak inkább egy előkelő szálloda jut az eszébe.
A holland törvények, amennyiben adottak az ehhez szükséges higiéniai és térbeli feltételek - például elég széles a lépcsőház ahhoz, hogy le lehessen hozni a koporsót - engedélyezik az otthon történő felravatalozást. Ha valaki nem tud vagy nem akar élni ezzel, de szeretne hozzátartozója mellett virrasztani, a legtöbb temető "gyászközpontjában" megteheti ezt. Kap egy kulcsot a "24 órás szobához", amely lényegében egy szállodai szoba, és így, ha akar, akár éjjel-nappal hozzátartozója mellett maradhat.
Mivel a kreamatóriumok száma lépést tartott a növekvő igényekkel - ma körülbelül hatvan ilyen intézmény működik -, annak ellenére sincsenek várólisták, hogy a temetésre, illetve hamvasztásra mindössze 5 nap áll rendelkezésre. A körülbelül százéves múltra visszatekintő hamvasztás történetében a hetvenes évek hozták meg az "áttörést", amikor az addigi 17-ről 37 százalékra ugrott az ilyen temetési módot választók aránya. Ma országos átlagban ez már 50 százalék felett van - a nagyvárosokban magasabb, a kisebb településeken alacsonyabb. A hamvak sorsáról, akárcsak nálunk, a hozzátartozók szabadon dönthetnek. Szétszórhatják, eltemethetik, kolombáriumba tehetik, hazavihetik. Ezen a téren Magyarországhoz képest az a legszembetűnőbb különbség, hogy a szóróparcellákban is megjelentek az apró, többnyire saját készítésű emlékjelek, és az urnák nem egy otromba betonfalba, hanem
formatervezett kőpolcokra kerülnek,
mégpedig úgy, hogy - ha épp ehhez van kedve - bárki szabadon megérinthesse őket. Amszterdamban a Westgaarde temető tulajdonosa néhány évvel ezelőtt elébe ment az igényeknek, és maga rukkolt elő egy szokatlan ötlettel. Egy körülbelül 15x25 méteres területen futballpálya alakú szóróparcellát alakított ki, amelyhez a földet és a gyepet az ArenA megépítése után lebontott régi Ajax-stadion pályájáról szállíttatta oda, így azokat a drukkereket, akik éltek-haltak az Ajaxért, imádott klubjuktól most már az ásó és a kapa sem választja el. A látvány hűségének fokozása és a látogatók kényelme érdekében a pálya mellé padot is tettek, mégpedig az eredeti kispadot, melyet egykor Rinus Michels meg persze a magyar Kovács István koptatott.
Olyan újításokra, melyeket a közönségigény "kényszerített ki", ennél kevésbé extrém példákat is találunk. Ilyen a gyermekparcella, ahová, ha a szülők úgy akarják, az elvetélt embriókat és a többnyire csecsemőkorban elhunyt gyermekeket temetik, és ahol a gyermekjátékokkal, rajzokkal, színes mütyürökkel teli sírok inkább derűt, mint szomorúságot sugároznak. És ilyen az úgynevezett természeti temetés, amikor nem parkszerű, szabályosan rendezett területen, hanem igazi természetbe, fák, bokrok mellé, többnyire csak egy szerény névtáblával megjelölve temetik el a holtakat. Ez a forma még nagyon új, Angliából került át, de megint csak azt illusztrálja, hogy az egyes ember még halála után is szeretné lerázni magáról a hagyomány diktálta, kívülről ráerőltetett szokásokat.
A tradicionális temetkezési formák visszaszorulása tükröződik az egyházi temetések alacsony arányában is. Hollandiában a radikális elvallástalanodás a hatvanas évek közepén kezdődött, és ma Amszterdamban a hozzátartozók legfeljebb tíz százaléka kér egyházi temetést. Ez az arány országos átlagban sem sokkal magasabb, és a szakértők szerint a közeljövőben nemigen változik. Hosszú távon azonban - ha egyházi alatt nemcsak keresztényt értünk - akár radikális növekedés is elképzelhető, hisz napjainkban már egymillió körül van azoknak az első, második, harmadik generációs bevándorlóknak a száma, akik muzulmán országból, illetve közösségből származnak. Téved, aki a fentiekből azt a következtetést vonja le, hogy a muzulmánoknál jóval magasabb a várható élettartam! Az ellentmondás abból adódik, hogy a két legnagyobb muzulmán közösség, a török és a marokkói tagjai néhány kivételtől eltekintve még mindig a szülőhazában temetik el halottaikat. A temetkezési vállalkozások azonban már készülnek a potenciális rohamra, és egyre több temető teremti meg az iszlám és más vallások - például a hindu - temetéseihez szükséges infrastruktúrát. Ma egy nagyvárosban élő muzulmán könnyen talál olyan temetkezési vállalkozót, aki meg tudja szervezni, illetve el tudja végezni a rituális mosdatást, a gyolcsba tekerést és a búcsúztatást, hogy azután az elhunyt hozzátartozói kíséretében elindulhasson a reptérre. Hollandiai törökök vagy marokkóiak többnyire csak akkor temetik holland földbe halottaikat, ha az elhunyt fiatal volt, és a szülők azt szeretnék, hogy gyermekük a közelükben nyugodjon.
A nagyobb temetőkben ma már mindenütt találni muzulmán parcellákat, és szinte biztos, hogy a jövőben muzulmán temetők is létesülnek majd. Ezt egyelőre nemcsak a muzulmánok szülőhazához való ragaszkodása és a holland lakosság némi ellenérzései, hanem egy jogi probléma is akadályozza. A muzulmánok örökre megváltott sírokat szeretnének, amire a holland törvények nem adnak lehetőséget.
Mivel erre ma már Marokkóban sincs mód, a megjövendölt jövő egyre közelebb kerül. A multikulturalitás temetőbeli megjelenése nemcsak új piacot, hanem tanulási kényszert is jelent a temetők működtetőinek, illetve fenntartóinak. Saját bevallásuk szerint is időbe telt, amíg tudatosították magukban, hogy például az iszlámon belül - a liberálistól az ortodoxig - számtalan irányzat létezik, és egy síita, egy szunnita vagy épp alevita a temetkezés területén is más-más szokásokat és hagyományokat követ.
Egy multikulturális temetőben külön probléma a szertartások időzítése, hogy a különböző szokások és rítusok még véletlenül se zavarják egymást. A suriname-i temetésnek például szerves része a nem éppen visszafogott fúvószene, amely nem feltétlen vált ki osztatlan örömöt a más kulturális közösségbe tartozó gyászolók körében. Idő kellett ahhoz is, hogy sikerüljön kompromisszumot kötni a hindu közösségekkel, és azok elfogadják, hogy a hamvasztásnál korlátozni kell a jelenlévők létszámát.
Valószínű, hogy a multikulturalitás idővel hatással lesz a hollandok temetkezési szokásaira is, és - hogy kicsit furcsa hasonlattal éljek - ugyanúgy színesíti majd a választékot, ahogy annak idején a különböző egzotikus, például indonéz, kínai, thai éttermek bővítették a holland konyha kínálatát.
