Magyar Narancs: Épéldául a mindent eldöntő utolsó, ukránok elleni meccs (4-2 ide).
Szuper Levente: A meccs előtt, mikor még fűztük a korcsolyánkat, és készültünk a bemelegítésre, Ocskay Gábor odajött hozzám, megölelt, és annyit súgott a fülembe: "Levikém, nem várok tőled túl sokat, csak amennyit 1998-ban a C vb döntőjében 17 évesen produkáltál." Aztán kimentünk a jégre, és szinte egész meccs alatt az agyamban volt ez a mondat. Meg a szüleimre és még rengeteg mindenre gondoltam közben.
MN: Mi mindenre?
SZL: Hogy édesanyám ebből a vb-ből sem néz egy percet sem. Ez a szokása a 98-as budapesti vb-döntőn kezdődött, a románok ellen, amikor az első harmad 0-2 lett, és ő akkor kiment a BS parkolójába, és a meccs végéig ott sétálgatott, és imádkozott a jó Istenhez. Aztán jött ki egy apuka a kisgyerekével, tőle kérdezte, hogy mi lett az eredmény. Fordítottunk, és nyertünk 3-2-re. Akkor már rohant befelé, szóval a meccset nem látta, csak az ünneplést. És ugyanígy volt ezzel a mostani vb-vel is: kint a kertben sétálgatott, és imádkozott, hogy sikerüljön, édesapám pedig kommentálta neki a gólokat. Rájuk gondoltam, meg a testvéremre, a barátnőmre és a legközelebbi barátaimra. Aztán a harmadik harmad elején iszonyatos fáradtságot éreztem, amikor nem volt ott a korong, szinte lépni sem tudtam, arra kellett koncentrálnom, hogy össze ne essek. De valahogy mégis sikerült ellátni a feladatomat. És tudod, ugyanilyen érzésem volt a tíz évvel ezelőtti vb-döntőn, ugyanúgy 3-2-vel fordultunk a 3. harmadra, és én ugyanilyen rosszul éreztem magam. Ebben benne volt az is, hogy előttünk már két mérkőzés lezajlott, az a négy csapat az összes levegőt elszívta előlünk, meleg is volt, meg izgalom a tét miatt. Szóval pont azok az érzések jöttek elő belőlem, mint anno a románok ellen, és a végén sikerült a Csicsó (Ocskay Gábor) vágyát teljesítenem: két gólnál többet az ukránok sem tudtak nekünk lőni.
MN: És annál a két kapott gólnál?
SZL: Az elsőt fogni kellett volna. Bár nem volt szerencsém, mert olyan szituáció alakult ki, ami százból egyszer szokott: a lőtt korong nem az élével, hanem a lapjával találta el az ütőmet, szépen végigcsúszott rajta és úgy ment be. A másodiknál pedig az ukrán fiú gyakorlatilag egy golfütéssel vágott bele a korongba, aztán még beleért Tokaji, majd én, és gól. Aztán amikor a második harmad után mentünk le a jégről, arra gondoltam: ez nem lehet, biztos nem fogják megfordítani. És arra is, hogy mindenki emlegeti a magyar betegséget, hogy nem tudjuk a meccseket győztesen befejezni szinte semmilyen sportágban, és tudat alatt bármilyen előnynél ez már ott motoszkál mindannyiunkban, hogy ennek így kell lennie, mert erről annyit beszélnek. A saját csapatunkra és teljesítményére gondoltam, hogy úristen, hogyha 3-0-ról esetleg nem sikerül behúzni, hát életünk végéig nem fogunk tudni elszámolni ezzel - de ez tényleg csak egy pillanatig tartott, mert bíztam a csapatban és édesanyám megérzésében, aki a vb előtt azt mondta, életében először tényleg úgy érzi, föl fogunk jutni.
MN: Ilyenkor figyeled a többieket?
SZL: Megnyugtató volt, hogy senkinek a szemében nem láttam megingást vagy bármit, ami azt jelezte volna, hogy betojtunk. Az edző (Pat Cortina) is azt mondta szünetben, hogy húsz perc van hátra, nálunk az előny, nekik kell jönniük, ők a fáradtabbak, és ha mindenki ugyanúgy teszi a dolgát, mint addig, nem lesz baj. Kiment az öltözőből, és mi sem nagyon szóltunk egymáshoz, mindenki magában koncentrált. Aztán a harmadik harmad önmagáért beszélt. 3-2-nél, amikor azért baromi nagy lelki teher volt rajtunk, olyan szintre ért el a csapat, ami nagyon ritka bármilyen csapatjátékban. Támadásban és védekezésben mind a négy sor ugyanúgy gondolkodott, mint a másik. Ha támadtunk, öt ember támadott, ha védekeztünk, öt ember védekezett. Senki nem kapkodott. És amikor lefújták a meccset, mindenki a másik nyakába borult. Egyszerre, és aztán külön-külön is.
MN: Szavak is vannak ilyenkor?
SZL: Leginkább a múltat fölidéző mondatok. Hiszen mindenkinek van a másikkal valami közös, személyes emléke. Azok jönnek elő az öröm pillanataiban.
MN: Például?
SZL: Hozzám Majoross Gergely áll a legközelebb, akivel szinte együtt kezdtük a pályafutásunkat öt-hat évesen, és ő azt kérdezte, hogy "Levikém, gondoltad volna, hogy a reggel hatórás Kisstadionbeli edzések után megélünk egy ilyet együtt?" Erre igazából nem is tudtam válaszolni. Az volt a legfontosabb, hogy ez a brigád már annyi mindenen keresztülment együtt, főleg, akik már a 98-as vb-n, a feljutásnál is együtt voltak, bár azóta jó néhány új játékos beépült, de érezni lehetett, hogy mindannyian egy célért küzdünk. Láttad a spártai harcosokról szóló 300 című filmet? Ott is a védekezés volt a lényeg, és senki nem magát védte, hanem a mellette lévőt. És az sokkal egyszerűbb volt, mert amíg téged védett a melletted lévő, addig te tudtál mással foglalkozni. Nálunk szinte ugyanez volt a forgatókönyv meccsek közben. És a végén sem a személyes örömünk volt a fontos, mert annak örült a másik meg a harmadik. Hanem a másiké. Szerintem nincs sokszor ilyen az ember életében. Ránézel a másikra, látod az önfeledt örömét, és ettől vagy boldog.
MN: A harcosok elérzékenyülnek?
SZL: Csomóan bőgtünk, a Himnusz alatt is elsírtuk magunkat. Torkunk szakadtából, egymást átölelve énekeltünk. Tíz vagy még több év kemény munkájának a feszültsége jött ki egyszerre. Amikor a nyakamba akasztották az aranyérmet, rengeteg minden megváltozott. És ezt még tetőzte az, amikor leszálltunk a Kisstadionnál a buszról, hogy ilyen dolgokért érdemes élni, mint ami ott várt bennünket.
MN: És amikor kint először magatokra maradtatok?
SZL: Önfeledt ünneplés, vonatozás, várt minket néhány láda hűtött sör, levágtuk a hálót a kapukról, ráöntöttük a jeges vödröt az edzőre, a szállodába menet a buszon lehúzott ablakoknál ordibáltunk kifelé, lengettük a magyar zászlót és a mezeket. Visszaértünk a szállodába, ott a Csicsó megmártózott a szökőkútban, majd bementünk a szapporói éjszakába. Minden tökéletes volt.
MN: Felhoztatok jeleneteket?
SZL: Arról beszéltünk sokat, hogy a harmadik harmad végén volt az ukránoknak egy lövése, amit kivédtem, és a Horváth Balu fejére pattant, majd onnan szerencsére nem a kapunkba. Meg a Marci (Vas Márton) gólja jött viszsza sokszor, mert az hihetetlenül erős érzelmeket váltott ki mindannyiunkból. Vagy hogy volt még hátra 40 másodperc, de Cortina nem engedte a srácoknak, hogy ünnepeljenek, mert emberelőnyben voltak az ukránok, és ennyi idő alatt hokiban lehet két gólt lőni. Aztán vége lett, és elszabadult a "pokol".
MN: Cortina beszélt hozzátok külön?
SZL: Másnap, amikor pakoltuk a cuccainkat. Hogy neki is ez az első ilyen élménye, és ha választhatna, hogy melyik csapatával élte volna meg legszívesebben ezt az egészet, akkor nem választana mást.
MN: ' mit hozott ebbe az egészbe?
SZL: A szemléletet. Nem taktikailag vagy technikailag tett hozzá a dolgokhoz, főleg, mert erre idén idő sem igen volt. Õ a pszichés dolgokhoz ért nagyon. És mindig az alázatot hangsúlyozza, hogy legyünk alázattal a sport iránt, egymás iránt, ne tegyünk különbséget egymás között, tiszteljük egymást, az ellenfelet. És mindenkit jól használt. Nem véletlenül hozta magát mindegyik meccsen az összes kulcsember. Nekem jókor adta a pihenőt a horvátok ellen, a Palkóékat (Palkovics Krisztián) nem terhelte túl, amikor a litvánok ellen volt már előny, amikor a horvátok ellen már biztos volt a meccs. A 3-4. sorunk, amelynek az lett volna a dolga, hogy védekezzen és pihenőidőt adjon az első két sornak, még gólokat is lőtt, nem csak nagyon jól védekezett. Nagyon egyszerű játékkal nyertük meg ezt a világbajnokságot. Gyors cserékkel, egyszerű hokival, sok korcsolyázással, első a védekezés, nagyon kevés kapott góllal. De ebben az egész sikerben legalább akkora érdeme van Kercsó Árpádnak (a 76-os dunaújvárosi generáció nevelőedzője, a 98-as feljutásnál ő volt a szövetségi kapitány - S. A.) is, aki egész kicsi korunktól kezdve ismert minket, megtanított mindenre, amit a hokiról tudni kell.
MN: És te hol vagy ebben az egészben?
SZL: Én vagyok a bástya. Ha már minden kötél szakad, ha átjutnak az első fronton, a támadóinkon, majd átjutnak a második vonalon, a bekkjeinken, akkor esetleg hátul a bástya tud még valamit segíteni.
MN: Minden meccs úgy kezdődik, hogy Szélig köröket rajzol az arcod előtt.
SZL: Amióta az eszemet tudom, így van ez. Van egy sorrend: jön a Szélig, a Horváth, a Majoross, végül az Ocskay. Ezekről már nem is beszélünk, ezek így vannak jól. A Viktor azt mondja, kapjam össze az elejét, mert utána ők is nyugodtabbak lesznek, és ők is segítenek. A Horváth Balu csak annyit mond, hogy "gyerünk, Levikém" és gyorsan el is megy. A Majoross barátomnak mindig fülig ér a szája, azon röhög, hogy én hogy röhögök egy tétmeccs előtt. Már azon röhögünk, hogy tudjuk, a másik röhögni fog. A Csicsónak meg ami éppen jön: utolsó lépés, első lépés, sok sikert a vb-hez, csináljuk meg!
MN: Többször köszönted Istennek.
SZL: Isten segítsége nélkül az ember semmire nem képes. Ha a jó Isten úgy dönt, hogy nem, akkor nem. Ha igen, akkor igen. Imádkozni kell hozzá, megfelelő életet élni, és akkor talán.
MN: Imádkoztál?
SZL: Úgy külön arra nem mertem, hogy nyerjük meg a meccset. Hanem minden este lefekvés előtt beszéltem Istenhez, hogy reméljük, azért jó lesz minden. De az imádkozás nagy részét anyukám elvégzi helyettem. Én mérkőzés után szoktam hálát adni a jó Istennek, és azokra az emberekre gondolni, akik már nincsenek közöttünk. A két nagymamámra, akik óriási rajongói voltak a hokinak, a válogatottunknak és nekem.
MN: Nehezebb időszakaidban is imádkoztál?
SZL: Persze, de az is átértékelődött, hogy mi a nehezebb időszak. Mi számít annak egy profi jégkorongozó életében? Amikor nem kap olyan szerződést, ami leginkább megfelelne neki? Sokan kérdezték, elcserélném-e ezt a följutást egy NHL-es bemutatkozásra? Nem! Egy magyar hokistának mi lehetett egész kiskorában a vágya? Hogy följusson az A csoportba, és az NHL-ben játsszon. Mindenki megmosolygott, főleg, mikor Majoross Gergely barátommal ütöttük a jeget ötévesen. Hol voltunk még akkor? A C csoportban, néha föl a B-be, aztán vissza a C-be. És ha arra gondolok, hogy egy olyan álmot tudunk megvalósítani címeres mezben a magyarokért, mint most, vagy hogy külföldön tudnánk, tulajdonképpen idegeneknek egy Calgary Flames-mezben mondjuk, akkor nincs kérdés, hogy a címeres mezt választom, és egy olyan álmot, ami szinte még irreálisabb, mint a bekerülés az NHL-be. Természetesen az is fontos. De érdemes-e azon görcsölni, hogy bekerülök-e? Semmit sem csinálnék így utólag sem másképp, és ez az aranyérem nagyon jó választ adott minderre. Mondtam, két álmom volt: NHL és A csoport. És most úgy látom, biztosan jól elvégeztem a munkámat, ha az egyik sikerült.
MN: Kint más?
SZL: Európában nehezebb a hoki része. Mert ott meg van szabva, hogy adott bajnokságban hány légiós lehet. És ha nem teljesítek átlagon felül, hoznak mást a helyemre. Az élet pedig inkább a tengerentúlon nehezebb. Főleg az AHL-es farmcsapatos évek. Sokkal kevesebb pénzt keresel, mint az NHL-ben, mégis ugyanúgy lejátszol nyolcvan meccset, ugyanúgy utazol, semmire sincs időd, és közben több száz ember közül próbálsz bekerülni az NHL-be. Állandó nyomás alatt vagy, izgulsz, hogy mikor csörög a telefon, hogy menni kell. Nekem Milánóban például arany életem volt, nem volt kényszer, hogy mikor hívnak föl vagy küldenek le. Csak annyi nyomás volt rajtam, hogy légiósként teljesítenem kellett. De ki tudtam kapcsolódni. Ez nagyon fontos, mert ha nyolc hónapon keresztül csak a hoki jár a fejedben, beleőrülsz. Amikor csak tudtam, mentem Milan-meccsre, meg Monzába, autóversenyt nézni.
MN: St. Johnban mit csináltál?
SZL: Csak azért güriztem, hogy a következő telefonhívás nekem szóljon, és ne lefelé kelljen mennem, hanem fölfelé.
MN: És amikor jött a telefon?
SZL: Akkor pont nem tudtam örülni. Hazarepültem, mert meghalt a nagymamám, és a Flamesnél mondták, bármeddig maradhatok, a családom mellett a helyem. Hazaértem, és másnap csörgött a telefon, hogy föl kéne menni Calgaryba. Életemben először hívtak, és én nem tudtam örülni. Mondtam a szüleimnek, hogy nem megyek, szeretnék itthon maradni, de édesanyámék nem engedték. Fél napot voltam otthon, aztán újra átrepültem az óceánt. Ültem a padon New Jerseyben, a Rangers ellen a Madison Square Gardenben, Detroitban a Joe Louis Arenában. Komoly élmény volt.
MN: Sokszor említetted Majorosst és a kezdeteket. Mire emlékszel?
SZL: A Millenárison, a Kisstadionban a 106/b-ben öltöztünk. Mellettünk volt a felnőttöltöző: Szajlai, Hudák, Miletics, kisgyerekként mindig néztük őket tátott szájjal. Azt, hogy kapus leszek, mindjárt az elején eldöntöttem. Nagyon tetszett a szerelés, olyan nagy volt minden, a kesztyűk, a lábszárvédők. Minden játékos ugyanúgy nézett ki, de a kapus tök más volt! Az első edzőm Balogh Csaba bácsi volt, aki egy-két alkalom után azt mondta a szüleimnek, hogy ebből a gyerekből még jó kapus lesz! Majd Bálint Attilánál kezdődött el az az érdemi munka, amiből még ma is táplálkozom. Vele iskoláztam rengeteget, és ahogy mások mondják, a könnyedség, ami a mozdulataimon látszik, hogy egyáltalán nem erőlködöm, ha valamit csinálok, ha a korongért nyúlok, ez neki köszönhető. És ő kezdett el egy korosztállyal följebb játszatni. És ez nagyon nagy előny volt, mert nagyobb, pontosabb lövéseket kaptam, és folyamatosan dupla jégidőt tudtam edzeni. Majd jöttek a nemzetközi tornák, aztán 15 évesen bemutatkozás a felnőtt Fradiban, majd 16 évesen felnőtt bajnoki cím.
MN: 16 évesen a BS-ben milyen volt a bajnoki döntő?
SZL: Mint egy tündérmese, olyan. Karácsonykor, amikor már úgy tűnt, minden veszve van, minden mindegy alapon kerültem be a kapuba, és onnantól kezdve szinte meccset sem vesztett a Fradi. Nagyon gyorsan és hirtelen történt minden, a következő évben már Németországban védtem, aztán jött a C vb, majd Kanada.
MN: Gyorsabban lettél felnőtt?
SZL: Persze. Kénytelen voltam felnőni, hiszen 17 évesen már külföldön voltam egyedül, és onnantól kezdve folyamatosan magamra voltam utalva. De ebben nagyon sokat segített a színészet is. A Vitray-féle Önjelölt-felvételt biztos te is láttad: az István, a királyból énekeltünk a bátyámmal. Onnan indult minden, ott figyeltek föl ránk, de a bátyám nem nagyon akarta, én viszont úgy gondoltam, miért ne. És már fiatalon színházban játszottam, szinkronstúdióba mentem, komoly színészekkel voltam együtt, és a színházi próbákon vagy előadásokon nem nagyon volt idő és lehetőség a fiatalságomon töprengeni. Az Indul a bakterházban én voltam Bendegúz, végig színpadon voltam, elég fárasztó volt, ennél nagyobb főszerep nem is kell; a közös játék Reviczkyékkel azért sok mindenre megtanítja az embert. Tizenhárom-tizennégy éves voltam ekkor, de előtte, ötévesen már a Básti Juliékkal játszottam, folyamatosan voltak színházi és szinkronszerepeim. Sok mindenre megtanítottak, komoly nevelő hatással voltak rám, és hát természetesen mindaz, amit otthonról hoztam. Jó mix volt: az otthoni és a színházi közeg, a durvább hokiközeg és az iskolai barátok.
MN: Mindig bíztak benned az idősebbek?
SZL: Teljesen egyenragú félként kezeltek, és ebben iszonyatosan nagy szerepük volt a Fradiban játszóknak. Azok a hírhedt játékosok, mert azért egy Fradi-öltözőbe bemenni nem volt semmi dolog, borsózott a hátad, és majdnem csókolommal köszöntél serdülőként a Hudákéknak. Tartottam tőlük: Szajlai, Miletics, Hudák, Pindák, Dobos, szóval ezeknek az embereknek iszonyatosan nagy szerepük van abban, hogy én most itt tartok. Mert nem az volt, hogy lenéztek vagy állandóan szívattak volna bennünket, hanem valamiért tudták, hogy nekik is kell valami plusz, valaminek változnia kell, mert a Fradi szégyenszemre még döntőbe sem fog jutni. Akkor már ott volt a verhetetlennek tartott Dunaferr, és jött föl a Volán. Hoztuk a meccseket, és bejutottunk a döntőbe. Mindenki mondta, ez nagyon szép, de Kercsóék megrázzák magukat, és két sima meccsen annyi nekünk. Az első volt az az emlékezetes büntetős, a második már sima volt, mert szerintem az elsőtől összetörtek.
MN: A büntetők megvannak?
SZL: Mindegyik. Még a büntetők előtt odamentem a cserepadhoz, és a Juhász Zsolti, aki egy idősebb, nagyon jó kapus volt, akit tulajdonképpen én szorítottam ki abban az évben, volt annyira intelligens és kedves, hogy segített. Nagy szerepe volt abban, hogy ott négyből négy büntetőt megfogtam. Mert én a büntetőket másképp szoktam védeni, mint ahogy ott. Zsolti adta a tanácsot, hogy kicsit változtassak a dolgokon, mert telt ház van, nagyobb a nyomás, jobban fognak izgulni az ellenfél játékosai is, próbáljam meg forszírozni, kényszerítsem, hogy lépjenek. Kicsit hun ortodox módon álltam neki, és sikerült mindenkit megzavarni. Jobban kijöttem a kapuból, a botomat sem úgy fogtam, hanem kicsit előbbre tartottam, hogy ne férjen el láb között. És mind a négyszer bejött. Nem tudom, hogy bejött volna-e ötödször is, mert azt Ancsin Jani lőtte volna. De szerencsére rá már nem került sor.
MN: Mit gondolsz, mik a te játékoserényeid?
SZL: Talán a végtagjaim gyorsasága. A reflexeim. De tökéletes kapus nincs, mindenen lehet és kell is folyamatosan csiszolni, elégedett sose lehetsz.
MN: Előfordult, hogy mégis az voltál?
SZL: Hogyne! De itt jön az erős és megbízható családi háttér, amikor a szülők és a rokonok fejben helyre tesznek, hogy hiába lettem 16 évesen felnőtt bajnok a Fradival, nem tehetek meg bármit. Mert egy Szuper nem viselkedik így.
MN: Egy Szuper milyen?
SZL: Szerénynek kell lenni, alázatosnak, hinni kell Istenben, udvariasnak kell lenni, segítőkésznek, és fontos az egymás iránti tisztelet.
Klubjai
FTC (1996-97), Krefeld Pinguine (1997), Ottawa 67's (1998-2000), Saint John Flames (2000-2003), Worcester IceCats (2003-2004), Peoria Rivermen (2003-2004), Dunaújváros (2004-2005), Asiago (2005-2006), EV Duisburg (2006), Malmö Redhawks (2006-2007), Milano Vipers (2007-2008).
eredményei
Memorial Kupa-győztes - 1998-99. Ebben a szezonban kapta a legjobb újoncnak járó F. W. "Dinty" Moore Trophyt. A 2,33-os mérkőzésenkénti gólátlag még mindig rekord az OHL-ben.
Calder Kupa-győztes - 2000-2001. Ez a Stanley Kupa után a legrangosabb észak-amerikai hokitrófea.
Világbajnok. Divízió 1-es vb, 2008.
