Magyar Narancs: Írt könyvet a monogám házasságon belüli szexualitásról (Szeretkezés fogságban) és a hűtlenség következményeiről is. A pályája elején azonban nemcsak a szexszel és a félrelépéssel, hanem különböző származású párok problémáival foglalkozott terapeutaként New Yorkban.
Esther Perel: Belga vagyok, 1983-ban jöttem New Yorkba tanulni és kutatni. Elsősorban külföldről érkezett párokkal és családokkal dolgoztam terapeutaként egy pszichiátriai intézetben, olyan emberekkel, akik különféle okok miatt elhagyták az otthonukat: háború elől menekültek, jobb életre vágytak vagy tanulni jöttek és – akárcsak én – szerelembe estek és itt ragadtak. Akkortájt ismerkedtem meg azzal az amerikai férfival, aki most is a férjem. Húsz éven keresztül a hozzánk hasonló, különböző származású párokkal dolgoztam. A párterápia a 80-as években még egyáltalán nem volt bevett fogalom, leginkább egyéb családi problémák miatt fordultak hozzám, de hamar világossá vált, hogy a modern családi élet problémái szinte mindig a pár problémáira vezethetők vissza.
MN: Mennyiben változtatja meg a kapcsolat minőségét, ha a felek nem az anyanyelvükön kommunikálnak egymással?
EP: A nyelv nagyon fontos, én is máshogy élem meg magamat héberül, mint hollandul, franciául vagy spanyolul. De egy párkapcsolatban a beszélt nyelven túl rengeteg más formája is van a kommunikációnak. Én hét nyelvet beszélek és a férjem például csak angolul tud. De szemben velem, ő vizuális típus, így jól kiegészítjük egymást. A terápia során sokat számít, hogy milyen témáról milyen nyelven beszélnek a klienseim. A többnyelvű terápia híve vagyok, akkor is megkérem a pácienst, hogy az anyanyelvén beszéljen egy-egy fontos gyerekkori élményéről, ha én nem beszélem azt a nyelvet.
| ||
Az érzelmek gyakran sokkal intenzívebben törnek a felszínre azon a nyelven, amelyik az eredeti élményhez kötődik. Sokat tanultam a különböző nemzetiségű pároktól, a szakmai publikációim is az interkulturális kapcsolatok működéséről szólnak. Az első hosszabb írásom és az ahhoz kapcsolódó dokumentumfilmem arról szólt, hogy mi történik két történelmileg elnyomott kisebbség – a zsidó és fekete – tagjai között egy párkapcsolatban. Azóta, hogy a szex vált a fő területemmé, ezek a munkáim kevés figyelmet kapnak, de én továbbra is úgy gondolok magamra, mint „etnopszichológusra”.
MN: Az erotikus intelligencia nyomában című, 2003-as cikkében arról ír, hogy amerikai kollégái másképp viszonyulnak a témához, mint az európai, brazil vagy izraeli szakemberek. Én is Amerikában élek, és gyakran idegennek érzem magam amerikai ismerőseim körében, amikor a hűtlenség szóba kerül. Ha véletlenül felmerül egy megcsalás, házasságon kívüli kaland, akkor többnyire zavart és ítélkező lesz a hangulat. Ma már persze más a helyzet, de a 80-as években, a magyarországi szocialista rendszerben ellenállók gyerekeként azt figyeltem meg, hogy a szüleim értelmiségi köreiben a szexuális szabadságot és szabadosságot a diktatúra elleni lázadásként élték meg a felnőttek.
EP: Az autoriter rendszerekben mindig is kontrollálni próbálta a hatalom a szexet, mint minden mást is, de a szexuális vágyakat nem lehet elfojtani. A fasiszta és kommunista diktatúrákban a szex egyike volt annak a kevés szférának, amelyek védve voltak a hatalmi beavatkozástól, ezért válhatott az ellenállás terepévé. Jártam Romániában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban is a 70-es évek végén és a 80-as években, és hosszabb időt töltöttem Lengyelországban a 90-es évek legelején. Izgalmas volt megfigyelni a párkapcsolatok szerepét, a szexualitás megítélését és ezek átalakulását közvetlenül az után, hogy az elnyomó rendszer megszűnt. Holokauszt-túlélők gyermekeként én szintén abban nőttem fel, hogy a szexualitás az emancipáció, a felszabadulás egyik formája, maga a szex pedig a szuverén hatalom gyakorlása.
A szüleim a haláltáborban eltöltött évek után nagyon fontosnak tartották, hogy ne csak túlélni akarjanak, hanem igazán élni is. Amerikában ez egyáltalán nem ismerős koncepció. De az ítélkezésre való hajlam, az egyértelmű válaszok keresése nem csak a szexre és a kapcsolatokra érvényes. Amerika pragmatikus hely, olyan kultúra, amely nem tud mit kezdeni a bizonytalansággal; a fekete és a fehér, a jó és a gonosz, a mindent vagy semmit országa. Az amerikai közönségemet az írásaimban, előadásaimban gyakran arra buzdítom, hogy ne törekedjenek a kapcsolati problémák leegyszerűsítésére.
Jó részük számára megkönnyebbülést okoz, hogy felhatalmazást kapnak a moralizáláson és ítélkezésen túlmutató értékelésre. Kisebb részük meg eretneknek tart, aki arról papol, hogy a hűtlenséggel semmi gond nincs, és mindenki kedvére kezdeményezzen viszonyokat. A könyveimben persze egy szóval sem állítom ezt – de önmagában az, hogy nem hozok megfellebbezhetetlen ítéleteket és nem adok egyértelmű utasításokat, arra sarkallja a kritikusaimat, hogy elítéljenek.
MN: Európában másképp reagálnak az emberek?
EP: Országa válogatja, nem mérném például össze Belgiumot Romániával. A protestáns kultúrájú Hollandiában minden második újságíró megköszönte, hogy nem ítélkezem. A franciáktól azt hallottam, hogy az Affér első felét a francia kiadásból kihagyhattam volna, mert az csak az amerikaiaknak szóló elővigyázatossági utasítás.
| ||
De nem okoz kevesebb fájdalmat egy megcsalás egy franciának, mint egy amerikainak, és a mítosz ellenére a franciák nem csalják meg a partnerüket gyakrabban, mint az amerikaiak. A tett hasonló, de máshogyan élik meg az emberek az őket körülvevő kultúra hatására. Ha azt hallja naphosszat, hogy a hűtlenség megbocsáthatatlan bűn, ahonnan nincs visszaút, csak az emberiség legalja követ el ilyesmit, az rányomja a bélyegét a személyes élményre.
MN: Ha az egyik félben felmerül, hogy a partnere megcsalja, gyakran az illető magánnyomozóvá válik, és teljes őszinteséget követel, ha szembesítésre kerül a sor. Ez hasznos módszer? Egyáltalán: megbocsátható a hűtlenség, bármekkora fájdalmat is okoz?
EP: Hozzám általában olyan párok jönnek, akik meg akarják menteni a kapcsolatukat a megcsalás ellenére is. De mit értünk őszinteség alatt? A piszkos részletek pontos leírását? A tények teljesen átgondolatlan felsorolását? Azt szoktam javasolni, hogy jól gondoljuk át, mit és főleg hogyan mondunk el. Általában nem az a helyzet, hogy a hűtlen fél száz százalékban erkölcstelen, önző bűnös, a másik fél meg a szerencsétlen, teljesen ártatlan áldozat. Rengeteg különböző történet van, de a hasonlókat is egészen máshogy éljük meg.
Sok mindentől függ, milyen fokú és milyen minőségű fájdalmat okozunk, gondoljunk csak arra az esetre, amikor valaki akkor csalja meg a partnerét, miközben az komoly egészségügyi problémákkal vagy terméketlenséggel küzd. Mindenkinek megvan az elképzelése arról, mit tudna megbocsátani, de kiderülhet, hogy a gyakorlatban egész másként viselkedik. Erre is kihatnak a kulturális különbségek. Volt egy filippínó család ügyfelem, ahol a férj rendszeresen verte a feleségét. Végül a tágabb család több tagja szervezett egy találkozót a férj és a feleség otthonába, de nem azzal kezdték, hogy azonnal hagyja abba. Hosszan és kedvesen felsorolták a jó tulajdonságait, arról beszéltek, milyen rendes ember, amikor nem bántja a feleségét. Még süteményt is vittek. Ezek után a férj viselkedése megváltozott.
MN: Sosem ítél el senkit?
EP: Ha kegyetlenséget látok, arra felhívom a figyelmet. Megmondom az illetőnek, hogy túl messzire ment. Az érzelmi manipuláció, a gaslighting (a bántalmazó a maga által kreált valóságot erőlteti a partnerére – a szerk.), a másik fél terrorizálása vagy érzelmi zsarolása mind elfogadhatatlan. De az ilyen viselkedés nem mindig megcsalást takar, a kapcsolati árulásoknak sok változata van.
MN: Amikor olyan ismerőseimnek mesélek a hűtlenségről szóló könyvéről vagy a Where Should We Begin? (Hol is kezdjük?) című podcastjáról, akik nem ismerik a munkásságát, sokan rögtön hárítanak. Mintha a könyvei elolvasásával annak a veszélynek tennék ki magukat, hogy mindez velük is megtörténhet. Hogy akár ők is megcsalás áldozatai lehetnek vagy a megcsalás bűnébe eshetnek.
EP: Azért a legújabb könyvem és a podcast sem csak a házasságtörésről szól, hanem
a modern párkapcsolatokról, de tény, hogy a hűtlenség a válások egyik legfőbb kiváltó oka. Az elsődleges kapcsolaton kívüli viszony kiderülése a legalapvetőbb és legintenzívebb emberi érzések sorát tárja elénk: elfojtott vágyakozás, titkolózás, hazudozás, szenvedély, szenvedés, szerelem, fájdalom, féltékenység, visszautasítás. Az operában látni ilyet. Az ilyen akut válsághelyzetből, ha a felek képesek róla beszélni, rengeteget lehet tanulni.
| ||
A mai nyugati világban sokkal több lehetőségünk van párkeresésre, több potenciális partner közül választhatunk, mint valaha. Fogyasztóként viszonyulunk a párválasztáshoz, és az elmúlt évek technológiai újításai – az olyan randialkalmazások, mint a Tinder – csak tovább gerjesztik a végtelen választási lehetőségek illúzióját, de egyben megnehezítik az igazi kapcsolódást. Amikor az úgynevezett igazit megtaláljuk, s szerelmünk bizonyítékául lemondunk a további internetes randizásról, azt várjuk a „nagy Ő”-től, hogy minden vágyunkat elégítse ki, hiszen potenciálisan sok ezer másikról mondtunk le. Ezt az áldozatot pedig jutalmazni kell. Nem csoda, hogy olyan sok az elégedetlen pár. Mielőtt megbeszélnék a problémákat vagy átgondolnák, hogy mi a baj ezzel a párkapcsolati modellel, inkább elmenekülnek egy viszonyba vagy a telefonjuk magányos nyomogatásába.
MN: A technológia ezek szerint meglehetősen negatív hatással van a kapcsolatok minőségére, de remek eszköz például arra, hogy – miként azt a podcastjaiban teszi – egy teljesen újszerű, nyilvános terápiát valósítson meg. Ami egyszerre nagyon intim és mégis milliók vesznek részt benne hallgatóként.
EP: A podcastot három éve kezdtük el, és sok ezer jelentkező közül választjuk ki azokat a párokat, akiket New Yorkba hívunk egyszeri, egyórás, anonim párterápiára. Milliók hallgatják és a rengeteg levélből, amit kapunk, úgy tűnik, sokaknak segít. Egyesek magukra ismernek egy-egy történetben, és segít nekik megérteni valami újat a kapcsolatukról.
Nagyon sok fiatal férfitól kapunk köszönőlevelet, mert a műsor segített nekik abban, hogyan kommunikáljanak a partnerükkel az érzékenyebb témákról. Hivatásos pszichológusoknak segít a párterapeuta-szerepre való felkészülésben. Szemben például a Facebookkal, amely gondosan megtervezett és cenzúrázott kiállítás az ismerőseinknek, ezek a beszélgetések a legintimebb és egyben legemberibb, univerzális párkapcsolati konfliktusokba engednek betekintést.
