„A Krízisközpont egy friss, decemberben létrejött, alulról szerveződő csoport, tagjai tanuló és dolgozó civil aktivisták. Mindannyiunk személyes élménye a lakhatási szegénységben élőkkel való találkozás, első akciónk a Blaha Lujza téren heti rendszerességgel történő ételosztás volt, míg e tevékenységünk illegális nem lett a tér hajléktalanmentes övezetté nyilvánítása miatt” – mesélt a kezdetekről Luca és Kátya, a Krízisközpont két sajtósa. Az ételosztás során szembesültek azzal, hogy nem csupán a hajléktalan emberek állnak sorban egy-egy tál meleg ételért, hanem ugyanúgy a nagycsaládosok, nyugdíjasok, vagy a lakhellyel ugyan rendelkező, de mélyszegénységben élők. Ekkor kezdték el egyrészt bevonni ezen embereket a projektbe, másrészt felmérni az igényeiket, hogy az adományok helyett személyes csomagokat tudjanak összeállítani a rászorulóknak. És valóban, az udvaron a 43-as sportcipőtől kezdve az instant levesig volt minden, a falakon pedig egy-egy fekete papíron egy fotó és egy név mellett elolvashattuk, hogy az adott embernek vagy családnak mire is lenne a legnagyobb szüksége. „Az anyagi támogatáson túl nagyon sok dolgot kívánunk összehozni, fel lehet ajánlani például szolgáltatást, munkalehetőséget, jogsegélyt, vagy akár saját erődet és idődet is, ha önkéntesként szeretnél segíteni” – mondták el a sajtósok.
| ||
A Práter utcában fészkelő Gólya közösségi központ és kocsma helyszínként adott volt, hiszen a krízisközpontosok itt tartják gyűléseiket. A szervezés így nem volt nehéz, a hajléktalan és szociális munkás ismerőseik egyaránt támogatták az eseményt, a művészekkel való kommunikáció szintén gördülékenyen ment. A rendezvény és a csoport rövid távú célja, hogy egy olyan mobil sátort tudjanak felépíteni, melyet könnyedén lehet költöztetni Budapest közterei között, és ahol éjjel-nappal étel- és ruhaosztás, beszélgetések, workshopok, jogi tanácsadás, elsősegélynyújtás, ingyenkönyvtár és kulturális programok várnák mind a rászorulókat, mind az érdeklődőket. „Először csak egy kísérleti hetet tervezünk – március 15-től –, hiszen még mi is tapasztalatlanok vagyunk, nem tudjuk, hogy is fog működni ez az egész. Ráadásul a sátorállításnak van egy demonstratív jellege is, a hajléktalanságot üldöző rendelkezések ellen kívánunk tiltakozni így” – mondta Luca és Kátya. Az egy hét alatt begyűjtött tapasztalatok után azonban szeretnék újra és újra felállítani ezt a sátrat Budapest különböző közterein, akár huzamosabb időre is. „Hosszabb távú célunkat három pontban fogalmaztuk meg: figyelemfelkeltés, nyomásgyakorlás és segítségnyújtás. Fontosnak tartjuk, hogy a projektbe más társadalmi csoportokat is bevonjunk, és egy nagy társadalmi összefogásra biztassuk az embereket – vázolta fel terveiket Luca, és hozzátette: – Mi nem akarunk egy nagy ernyőszervezet lenni, kicsik vagyunk, és azok is akarunk maradni.”
| ||
A Gólyában töltött délután és este is maximálisan a más-más élethelyzetben lévők közelítésére volt kihegyezve, a különböző workshopok és játékok során bárki belebújhatott a hajléktalanok bőrébe, míg ők a rendőrt vagy a közterületeseket „játszották”, a Szociopoly nevű társasjáték során megpróbálhattunk nagycsaládosként és feketén dolgozóként túlélni, az élő könyvtárból pedig „kikölcsönözhettünk” egy fél órára egy-egy hajléktalant, akik az életükről és helyzetükről meséltek. Mindemellett pedig filmvetítések, az Andaxínház produkciója, a Závada–Simon-féle slam poetry est és buli várta a Gólyába látogatókat.
A délután folyamán egy többórás beszélgetés keretein belül is megpróbáltak együtt gondolkodni a Krízisközpont szervezői, szociális munkások, hajléktalanok és laikus érdeklődők. Az ellátórendszer negatívumai éppúgy megjelent, mint a nappali melegedők vagy az átmeneti szállások kritikája, ahol az emberek másodlagosak, a szociális munkások pedig egy gépiesen működő biztonsági őr szerepét játsszák. A szociológusok és szociális munkások képzésének hibái és ez utóbbi szakma alacsony társadalmi megbecsülése is szóba került, vagy az az igen elkeserítő tény, hogy sokszor hasonlóan nehéz körülmények között élnek a segítők, mint a rászorultak.
Az utcán élők társadalomba integrálásáról termékeny vita alakult ki, ahol az egyik álláspont az volt, hogy van-e egyáltalán értelme a problémákat folyamatosan újra kitermelő rendszerbe visszavezetni az abból kiszorultakat, a másik pedig az, hogy egy szociális munkásnak nem arra kellene törekednie, hogy ő maga akarjon integrálni, hanem arra, hogy erre képessé tegye kliensét, aki ezt maga viszi majd véghez. Ennél a kérdésnél különösen fontos volt, hogy a beszélgetés résztvevői között olyanok is ültek, akik ma is az utcán élnek, és meg tudták osztani erre vonatkozó tapasztalataikat.
Az adományozás és az egyéb programok mellett pedig egy jótékonysági árverésre is sor került, ahová egyes művészek személyes tárgyaikat vagy saját munkájukat ajánlották fel – volt köztük például Tarr Béla által dedikált DVD és Parti Nagy Lajos- vagy Háy János-kézirat is. A befolyt összeg szintén a sátorépítésre megy. A művek 99 százaléka elkelt.
