Talán nem voltam egyedül szerda reggel, amikor megörültem az Orbán Viktor Cinege utcai háza elé színes krétával felírt József Attila-versnek:
„Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!”
Nemcsak brutálisan erős szöveg, de jól is mutattak a színes betűk a kertvárosi környezetben.
| ||
Annyira megtetszett az egész, hogy megkerestem a tettest; a négygyerekes tengeralattjáró-kapitány készségesen csetelt velem egy fél órát.
Magyar Narancs: Korábban is írtál utcára verset színes krétával?
Nagy Petra Júlia: Négy lányom van. Állandóan krétázunk.
MN: De amíg a Cinege utcában krétáztál, ők aludtak, nem?
NPJ: Persze. Meg aztán minden látható teljesítmény mögött ott egy láthatatlan (általában ezt szokta végezni a nő, ezért téma nálunk mindig, hogy hol vannak a gyerekeink): a kompetens apukájuk összelepkézte őket és elmentek oviba/suliba.
MN: Mit éreztél, amikor ott álltál egyedül a Cinege utcában, hajnalban, és kitetted a pontot a vers végére?
NPJ: Ez a vers egy felkiáltójellel ér véget. Egyébként meg azt, hogy most már talán fogok tudni egy kicsit a feladataimmal foglalkozni. Én is ugyanolyan deprimált vagyok vasárnap óta, mint egy csomó másik ember, és a cselekvés, akármilyen kis horderejű, oldja ezt. Próbálok lejönni a hírekről, a számokról, meg a szakértőkről, próbálok lekapcsolódni a monitorról, próbálok felállni, azzal foglalkozni, amivel kell. Vagy legalább kinyitni a szemem és ellazítani a hasam. Meg kéne locsolni a virágaimat. Behúzni a napról a kint hagyott joghurtot meg a bringa kerekét. Annyi dolog lenne, amivel kellene, de nem bírok foglalkozni: noszogatom magam, hogy oldjam már meg legalább a kicsiket, hátha összekapcsolódnak valahogy a fogaskerekek és beindul velük a többi. Kis jóindulattal azt mondhatom: nem nagyon megy. Szóval elmentem rajzolni.
MN: Jöttek a biztonsági őrök? Mi történt a felkiáltójel után?
NPJ: Hazajöttem, hogy végre megreggelizzek. A rendőrök korábban jöttek: lehet látni a képeken, hogy az autóútra kezdtem írni, de a járdán fejeztem be. Ahol a cezúra van, ott traccsolgattunk egy órácskát.
| ||
MN: Miről beszélgettetek olyan sokáig? Végigolvasták a verset?
NPJ: Jaj, irtó helyesek voltak! Míg az irataimat ellenőrizték, és az erősítést, intézkedést, miegymást vártuk, egyikük elmesélte, hogy a családjában van költő, a másikuk pedig azt, hogy sokat szavalt az iskolában. Elolvasták a verset, megnéztük, mennyi van még hátra, figyelmeztettek, hogy veszélyben lehetek, ha majd jönnek az autók, és nem szabad akadályoznom a forgalmat. Egyébként ez egy nagyon csendes utca, reggel ötkor nem igazán lehet találkozni senkivel.
MN: Elárulod, mivel foglalkozol?
NPJ: Persze: tengeralattjáró-kapitány vagyok.
MN: Gyönyörű hivatás! A lányaidnak elmondtad, hogy hajnalban felkrétáztál egy verset a miniszterelnök háza elé?
NPJ: A lányaim kicsik még, tudják, mi krétázni, ezt elmondtam nekik, de nem tudják, mi a miniszterelnök, erről nem beszéltem. Nem az ő súlyuk a politika, ezzel nem terhelem őket.
MN: Jó érzéssel töltene el, ha valamiféle minimozgalommá válna ez a csendes forradalmi magánakciód? József Attila-versek felkrétázása az utcai aszfaltra? El tudod ezt képzelni?
NPJ: Az töltene el jó érzéssel, ha bizonyos szint fölött nem süllyednénk bizonyos szint alá. A vidékizés, primitívezés, nyuggerezés, erdélyizés, ukránozás ugyanolyan elviselhetetlen számomra, mint a migránsozás. A választás „feladata” számomra az volt, hogy minél nagyobb részvételi aránnyal segítsük a majdnem vállalhatatlan ellenzéket a teljességgel vállalhatatlan kormány túlhatalmának megakadályozásában. A tanulsága pedig az, hogy közelítenünk kell egymáshoz. A „Posztolj verset az utcára!” nem az én leleményem, hanem egy ötlet, amit megláttam, megszerettem és bekapcsolódtam. Nem ismerjük egymást személyesen, de valószínűleg benne van a krétázásban, hogy azokkal, akik szeretik a verseket, nem szeretnénk magunkra maradni: jó lenne, ha ezek a fontos szövegek dolgoznának a kollektív tudatban, és segíthetnének felismerni a hétköznapjainkban a mintázatokat.
| ||
Ha van, aki a bensőnkből vezérel, az egyén felelőssége nagyobb annál, amit a közösség elvár: nem minden írható elő, amit meg kell tennünk, ha mi vagyunk épp akkor épp ott. Porszemnek lenni a saját időnkben: ez esély és minden utánunk jövő generáció által számonkérhető felelősség. Ha nem is tudom megakadályozni, hogy törvény szülessen ellened: legalább kijátszhatom, legalább bújtathatlak. Ha nem is menthetlek meg a gettótól: azért a menetben nyomhatok a kezedbe ételt. Hagyhatom nyitva a marhavagon ablakát. Vihetek sátrat a Keletihez. Hagyhatom, hogy nálam lezuhanyozz. Kenhetek +1 szendvicset. Felszedhetlek a koszból, vagy felszedhetem utánad morgás nélkül a koszt. Adhatok pénzt – felfoghatom, hogy ez nem valami nemes dolog, hogy ez a legkönnyebb. Hogy jó dolgomban sem tilos jónak lennem. Persze, a ma igazságtalan törvénye esetleg elővehet, amiért megteszem, de a leszármazottaim nem-rögtön-ítélő bírósága vajon nem ítélne el ezerszer fájdalmasabban, ha elszalasztanám a lehetőséget?
Nem tennék úgy, mint aki tudja, mit kell csinálni; három lépést látok előre, azok is az én személyes lépéseim, nem kötelező érvényűek. Azzá fogok válni, amitől ez a hatalom fél: békés, tiszteletteljes, művelt, türelmes, nyitott és (remélhetőleg) vicces demokrata leszek. Közben pedig azon igyekszem majd, hogy anyagilag minél jobban és minél rendszeresebben támogathassam a független médiumokat, a jogvédő és segélyező civil szervezeteket – nem azért, mert azt hiszem, hogy helyettesíthetem az államot, hanem mert nélkülük tényleg semmi esélyünk a fogunkban tartva túlsó partig vinni a hazánkat.
Most itt vagyunk, ezt kell megoldanunk. Mikor majd rákeresek a Google-ben a „kivándorlás” szóra, hova írjam be keresésszűkítésként, hogy egyébként tudom: a lelki hazából nincs kivándorlás? (Legalább) négy gyereknek kell elszámolnom a felnőttkorommal. Hogy fognak rám nézni a lányaim, mikor néhány év múlva majd el merem mondani nekik, mit lehetett volna (csikorogva persze, de mégis) más pályára állítani múlt vasárnap? Nem hagyhatom rájuk a munkát. Nem hagyhatjuk a gyerekeinkre.
