MN: Ha nem kéri fel Moldován Domokos, mikor öltött volna testet ez a vágy, és legfőképpen milyen alakban?Nemcsak műveli, hanem tanítja is mesterségét a Zeneakadémián. Termékeny alkotó, aki bár számtalan hangszeres művet szerzett, úgy tűnik, az emberi hangot megkülönböztetett figyelemmel tünteti ki. Erről tanúskodik a sok-sok dal, a négy óratórium, a tíz mise, két tucat motetta és a kilenvcen kórusmű. Furcsa, de opera nincs közöttük. Mígnem idén, Moldován Domokos és a Budapesti Kamaraopera fölkérésére megírta a Pikkó hertzeget. Orbán műve az első, 1793-ban bemutatott magyar opera szellemének megidézése, a zenei konstrukció igénye nélkül, hiszen az eredeti kotta elveszett. Nem úgy a szövegkönyv, ezt átdolgozva írta meg Orbán a saját változatát. Az opera ősbemutatója 2000. március 30-án volt a Várszínházban.Magyar Narancs: Sorsát nem kerülheti el senki. Ön is megírta első operáját. De miért csak most?
Orbán György: Viccből azt vágnám rá, hogy azért, mert családfönntartó vagyok, és nem volt időm operát írni, de ezzel csak egy hamis mítoszt táplálnék, hogy az operaírással el kell vonulni a világ elől, és évekre remeteként sínylődni. Az igazság az, hogy a hetvenperces, vonószenekarra írt kisoperámat öt hét alatt sikerült megírnom. Viccen kívül, húsz éve vágytam egy opera megírására, de eddig valahogy nem került rá sor.
OGY: Fiatal koromban megengedhettem volna magamnak, hiszen azt írtam, amit akartam, semmire nem volt igény, nagyon nehéz volt előadatnom darabjaimat, de operát mégsem írtam. Mára viszont egyre inkább a rendelt művek vették át a saját kezdeményezésből születettek helyét, korlátozva az alkotói szuverenitásomat, vele együtt operakomponistai vágyaimat. Nyilvánvaló, ez rossz irányba vivő trend. Most már nekem kell úgy gazdálkodnom az időmmel, hogy a következő operám megírásába tudjak fogni. Felmerültek aktualitásokhoz fűződő tervek, amelyeket elvetettem. Ha egy történet nem univerzális, nem érzékelhető minden ember számára, az nem való operának.
MN: Akkor megint húsz évet kell várni az új Orbán-operára?
OGY: Remélem, most nem így lesz. Szerencsére vannak témák, amelyek vonzanak. Harmincéves kísértés a Peer Gynt, amelyből már több operát írtak, és belengi Grieg szelleme, de ez mára nem lenne akadály. Ezenkívül "elővételi jogot" szereztem Bodor Ádám barátom Részleg című könyvére. Ott kezdődne az operám, ahol a novellának vége van, amikor a két ember borzalmas körülmények között együtt marad a kunyhóban.
MN: Ezek tehát a tervek, a Pikkó hertzeg viszont maga a valóság, amelynek a librettóját is ön írta.
OGY: Mint a vérmedve, amikor rákap a húsra, én is rászoktam a saját szövegeimre. Passiómnak, karácsonyi oratóriumomnak és néhány dalciklusomnak is én írtam a szövegét. Borzalmasan megszoktam ezt a régmúlt időkben oly természetes, nagy örömet okozó alkotói állapotot, hogy egyszerre születik a zene és a vers. Ezzel persze az jár, hogy az általam írt szövegkönyveket tilos kiadni, mert semmilyen irodalmi értékkel nem bírnak.
MN: Operáját ön tatár népoperettnek aposztrofálja. A történet operettszerűsége vonzotta a zene eklektikus, néhol ironikus voltát?
OGY: Semmit sem csinálok hátsó szándékkal, manipulációs akarattal. Az a fajta mesterember vagyok, aki annak örvend, ha egyféle módon ki tudja magából írni a hangokat. Tehát semmi idézőjel, a játék a stílusokkal nem szándékos. Az igaz, hogy hajlamos vagyok a zenei mindenevésre, és nagyon széles az a stílusspektrum, amit imádok. Ezért az lenne természetellenes, ha ez nem tükröződne valamiképpen abban a muzsikában, amit írok. Kis túlzással azt mondanám, hogy stílustiszta csak a tehetségtelenség tud lenni. Miből áll például Debussy zenéje? Egy adag gamellán zene a Távol-Keletről, egy adag orosz zene, amit Csajkovszkij mecénásától, Madame Mecktől lesett el, jó adag wagnerizmus, mert fiatalon wagneristaként indult, és aztán a nemzeti zeneszerzők hatása, Couperinnel az élen. Tehát az a zene, amit mi franciának hívunk, meglehetősen különböző forrásokból táplálkozik és ölt formát Debussy valóban egyedi és összetéveszthetetlen művészetében.
MN: A Magyar Rádió Új zenei újság adásában Kertész Iván azt vetette az ön szemére, hogy művében a más zenei korszakokból, műfajokból vett idézeteket nem látta el elég nagy, mindenki számára feltűnő idézőjelekkel, ezzel bizonytalanságban hagyta közönségét. Ráadásul, eléggé el nem ítélhető módon, valósággal lubickol a tonalitásban.
OGY: Ismeretlenül is hosszú életet és jó egészséget kívánok Kertész Ivánnak, és gratulálok kritikusi tevékenységéhez. Soha nem szoktam kétségbe vonni a kritikusok kompetenciáját, így az övét sem, sőt néha még hallgatok is a jó szóra. Így amit most elmondok, az nem a kritikusnak szól. Emlékszem, amikor először hallottam Stravinsky Oedipus Rexét. A Tűzmadár, a Petruska csodálatos varázsából még fel sem ocsúdva, szembejött velem ez a neoklasszikus mű, amiben frígklarinét-futamokkal és elképesztő rokokó fordulatokkal találkoztam, nem kis meglepetésemre. Csak később értettem meg Stravinskyt. Biztos vagyok abban, hogy ő sem idézőjellel, hanem belső meggyőződéssel írta meg neoklasszicista stílusban az Oedipus Rexet, bármit is mondott erről később.
MN: És mi a helyzet a tonalitással?
OGY: Vállalom, nagy örömmel lubickolok benne. A tonalitás a bolygónkhoz kötődő antropomorf tulajdonság. Ahogy a gravitáció megszabja az emberi tánc stílusait, kijelöli annak korlátait, úgy a tonalitás, ez a Földön és a naprendszerünkben tőlünk függetlenül létező hangnemrend alapvetően meghatározza az ember zenei világát. Nem lehet leváltani a sokkal kisebb jelentőségű atonalitással, mert az csak színezi ezt a világot. Schönberg, aki azt hitte, hogy a dodekafónia megalkotásával meghosszabbítja a német zene prioritását még száz évvel, nem tudhatta, hogy az atonalitás lassan a krimik aláfestő zenéjeként köt ki, mint a szorongást igen érzékletesen kifejező effektus. Bevallom, a gonosz szereplőket az én zenémben is gyakran ez a hangzás jellemzi. Az elmúlt több mint fél évszázad kísérletezései után úgy szerzi vissza a tonális zene a jelentőségét, hogy az igazából sosem szűnt meg. A tanítványaim még inkább fürdenek benne. Mellettük én csak egy szomorú atonális fickó vagyok.
MN: Nem éri vád, hogy az ön által használt zenei nyelv nem kellőképpen előremutató?
OGY: Nagyon sok idősebb barátom megrótt azért, hogy múltbeli zenei idiómákat használok, és hogy nem vagyok kortárs zeneszerző. Pedig az vagyok, de még mennyire! Azt pedig, hogy az új melyik ajtón jön be, senki sem tudja előre. Ha idegen állomáson állunk, hajlamosak vagyunk fixírozni egy irányt, hogy onnan jön majd a vonatunk, és meglepődünk, amikor a másik irányból érkezik.
MN: Elképzelem, hogy a Pikkó hertzeg egy újfajta történelmi operának az előfutára, ahol a kitalált szereplők helyére a magyar történelem nagy alakjai kerülnek. Lehet, hogy a sokat bírált, nemzetietlen történelemtudatunkban akkor kelnének igazi életre megkövült, érinthetetlen szentjeink és királyaink, ha megengednék, hogy ne adj´ isten, néha nevethessünk rajtuk?
OGY: Ettől sajnos messze vagyunk. Tíz misét írtam eddig, és már az elsőknél botrány volt. Nem tudtam megfelelni az egyházi zenétől elvárt unalmas, szürke, semmiféle mosolyt, kecsességet, a templom falain kívüli szépséget elképzelni nem tudó ízlésnek. Szerintem a történelmi témák feldolgozása teljesen mentes kell hogy legyen mindenféle rosszul értelmezett tekintélytisztelettől. Szentjeink voltak akkora személyiségek, hogy kibírják azt, ha elmosolyodunk egy-egy emberi gyarlóságukon, vagy kritizáljuk némely tettüket.
MN: Milyen volt látni első operájának figuráit életre kelni, járkálni és énekelni a színpadon?
OGY: A próbaidőszak a zeneszerzőt elringató szakasz, ahol nagyon meg tudjuk szeretni a művünket és elvesztjük a józan ítélőképességünket. Az én viszonylagos tárgyilagosságom is csak annak köszönhető, hogy a próbaidőszakot egy korábban vállalt kötelezettségem okán Japánban vészeltem át, így már csak a főpróbára érkeztem meg. Az általam majd utólag húzásra vagy átírásra kerülő részeken kívül egészében jó volt a benyomásom, az énekesek részéről pedig az előadás megtámadhatatlan.
MN: Kíváncsian várom, hogy milyen lesz a Pikkó hertzeg utóélete. Repertoáron marad, vagy sok más kortárs műhöz hasonlóan asztalfiókba kerül?
OGY: Elöl megy a mű, és csak utána az esetleges elismertség, nemegyszer több tíz éves késéssel. Mi az, ami a siker érdekében elengedhetetlen? Az, hogy az énekeseknek, zenészeknek megtetsszen, és legyen kedvük énekelni, játszani a darabot. Ezenfelül minden olyan akció, ahol a zeneszerző, mint a delfinanya, aki a tenger színe fölé tolja a beteg gyermekét, úgy próbálja saját zenéjét életben tartani és sikerre vinni, végzetes a mű szempontjából. Az pedig, ha egy komponista eleve beépíti a művébe a PR-t, az a legrosszabb dolog, amit elkövethet.
Böröcz László
Az opera a szerző szemével
A Pikkó hertzeg és Jutka Perzsi fennmaradt szövege kedves, felhőtlen komédia, erős paródiajelleggel. Nyilván jó kis kuruc mulatság volt valamelyik labanc daljáték, "Singspiel" rovására. Nos, ezt a librettót megcsinálták már, kitűnően a maga műfajában. Vonzó a paródia, de bizonyára nem tudtam volna ezen formában újabbat és jobbat produkálni, mint elődeim.
Viszont ott volt a korabeli plakáton az ingerlő (és téves...) megjelölés: opera. Valószínű kritikus és öngyilkos vállalkozás egy paródiából rekonstruálni az eredetit, fölöttébb hálátlan ugyanis egy szétröhögött sztorit komolyan venni.
Mégis, egy életem, egy halálom: vállalkoztam rá. Bízván abban, hogy ez a múzeumi librettócska nem közismert. És a cselekmény magva, bármilyen hihetetlen, komor tragédiaként is működik. Ez volt a kiindulópontom.
Ugyanis mi történik? A tatár kán lánya, Perzsi szereti a kalmük herceget. A kán hallani sem akar erről. Kalmük követ jön, utoljára kéri meg a lány kezét ura számára. Nyomatékul felvonul a túlerőben lévő kalmük sereg. A kán kirúgja a követet, vállalván a harcot. Párviadalban Pikkó, a kalmük herceg legyőzi a kánt. Lánya erre - apja halott, kedvese a gyilkosa - öngyilkos lesz. A halálba követi Pikkó. Deus ex machina: varázsló jön, és intézkedik a halottak feltámasztásáról. (Ez a végkimenet az én szomorújátékomban egy kicsit máshogy alakul.)
Az opera, főleg a szomorú, követhetően alakuló, szerethető, gyűlölhető jellemeket kíván. Ezért az én változatom az árnyaltabb szereplőkkel, azok - a történtek sodrása miatt hol várható, hol váratlan - emberibb reagálásával színeződött mássá, mint az eredeti. A csetlő-botló ripacs mellékszereplők szűrét kiraktam, egy kivételével. Sibuk az én művemben tekintélyes, intelligens főszereplővé lép elő, aki nagy bravúrral és jó szándékkal bonyolítja a cselekményt. És ebből származik az én változatom lényege: az alapsztori tragédiává válik, a sors manipulálásának és manipulálhatatlanságának kegyetlen játékává.
